Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 2. szám - Bogdán László: Holnap, avagy a végső búcsúk éve (próza)

hogy ki ő és mit akar pontosan tőlem, ilyen szokatlan órában? Lehet, mégis le kellene rohannom? Lehet, tetszem neki? Le akar, le szeretne feküdni velem a kövekre a folyóparton. Lehet, hogy régóta szerelmes belém s én eddig még róla, a létezéséről sem tudtam, nemhogy az érzéseiről. Melyeket nyilván tisztelek, ha nem is viszonzok. Ehhez látnom kellene legalább az arcát. Ahhoz viszont, hogy o/oasószemüvegem utcaira cseréljem, vagy előkeressem a messzelátót - valahol a gyerekszobában hányódik —, fel kellene állnom íróasztalom mögül. „Holnap, majd holnap...”

Ők megszokták, hogy lenézik, megvetik, megalázzák, semmibe veszik, átverik, megverik, kivetik, beverik, manipulálják őket. Hogy ők az örökös bűnbakok ebben a balkáni szomorújátékban. A mindenkori vesztesek, a született balekok, erdélyi Janik. Most is ők viszik majd el a balhét, ha gubanc van csak miattuk lehet, az ág is őket húzza, notórius balfácánok, ha esik megáznak, ha süt a nap, napszúrást kapnak, ha árvíz van elönti őket, ha szárazság van szomjan halnak, szerencsétlen balfékek, az állam palimadarai, az eredeti demokrácia áldozati bárányai - alkonyodik és a bárányok elvéreznek! -, ők azok, akik semmihez nem jutnak hozzá, akik hiába várnak, soha nem jön meg aki kellene, a sorban épp előttük fogy el a vaj, az egérfogó, a toalettpapír, a narancs, a Románia Maré... (Olvassák különös kéjjel, kipirulva, reszketve, felgyorsuló lélegzettel, altestükben méla zsibongással olvassák, hogy megint mit írnak róluk!...) Ők nem lázonganak sorsuk ellen - erős váruk nekik az isten -, legfeljebb füstölögnek, noha nem cigarettáznak, mert ezek már megint emelték, felvásárolták, eltüntették, ezek már megint kivonták, eladták külföldre, ezek azok, akik nem ők. Ők természetesnek tekintik állapotukat, megszokták, s már csak önmaguk megnyugtatására mondogatják, hogy „holnap, majd holnap!...”

Igen TE (MI, Ő; TI, ÉN, ŐK) VAGY (vagyunk, van, vagytok, vagyok, vannak). A HOLNAP HŐSEI. És ez itt körülöttünk balkáni álarcosbál, a végső búcsúk éve, szörnyek évada, az unalmas és/de rettegett jelen. Ez az, innét startolunk, ide tértek vissza. EZ VAN. Nyomasztóan csak ez. Nyíljunk meg tehát, váljatok nyitottá. Nem mintha ez változtatna valamit is. S nem mintha ez puszta elhatározás dolga lehetne. Hallgassunk. Beszélj. Tehettek mást? Ennyi benső bizonytalansággal élni sem lehet, nemhogy írni. Ennyi benső bizonytalansággal várni a holnapot s tudni, hogy rosszabb lehet, mint a jelen.

A HOLNAP távolodó fecskeszárny az ég alján, süllyedő papírhajó az álmaink óceánján, makacs kérdőjel öntudatunk peremén. De mi ma élünk, ma: az örök jelenben.

NYITOTTNAK LENNI!!! MIT JELENT EZ?

Perspektívapörgést!

Nyitottnak lenni, arccal a holnapnak. Lehet-e? Évek óta ugyanaz a kép: a füstölgő kuka körül turkáló cigányok. (Az utóbbi időben nem csak, nem kizá104