Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 2. szám - Bogdán László: Holnap, avagy a végső búcsúk éve (próza)

hogy ki ő és mit akar pontosan tőlem, ilyen szokatlan órában? Lehet, mégis le kellene rohannom? Lehet, tetszem neki? Le akar, le szeretne feküdni velem a kövekre a folyóparton. Lehet, hogy régóta szerelmes belém s én eddig még róla, a létezéséről sem tudtam, nemhogy az érzéseiről. Melyeket nyilván tisz­telek, ha nem is viszonzok. Ehhez látnom kellene legalább az arcát. Ahhoz viszont, hogy o/oasószemüvegem utcaira cseréljem, vagy előkeressem a messzelátót - valahol a gyerekszobában hányódik —, fel kellene állnom íróasz­talom mögül. „Holnap, majd holnap...” Ők megszokták, hogy lenézik, megvetik, megalázzák, semmibe veszik, átverik, megverik, kivetik, beverik, manipulálják őket. Hogy ők az örökös bűnbakok ebben a balkáni szomorújátékban. A mindenkori vesztesek, a született bale­kok, erdélyi Janik. Most is ők viszik majd el a balhét, ha gubanc van csak miattuk lehet, az ág is őket húzza, notórius balfácánok, ha esik megáznak, ha süt a nap, napszúrást kapnak, ha árvíz van elönti őket, ha szárazság van szomjan halnak, szerencsétlen balfékek, az állam palimadarai, az eredeti de­mokrácia áldozati bárányai - alkonyodik és a bárányok elvéreznek! -, ők azok, akik semmihez nem jutnak hozzá, akik hiába várnak, soha nem jön meg aki kellene, a sorban épp előttük fogy el a vaj, az egérfogó, a toalettpapír, a na­rancs, a Románia Maré... (Olvassák különös kéjjel, kipirulva, reszketve, fel­gyorsuló lélegzettel, altestükben méla zsibongással olvassák, hogy megint mit írnak róluk!...) Ők nem lázonganak sorsuk ellen - erős váruk nekik az isten -, legfeljebb füstölögnek, noha nem cigarettáznak, mert ezek már megint emel­ték, felvásárolták, eltüntették, ezek már megint kivonták, eladták külföldre, ezek azok, akik nem ők. Ők természetesnek tekintik állapotukat, megszokták, s már csak önmaguk megnyugtatására mondogatják, hogy „holnap, majd hol­nap!...” Igen TE (MI, Ő; TI, ÉN, ŐK) VAGY (vagyunk, van, vagytok, vagyok, vannak). A HOLNAP HŐSEI. És ez itt körülöttünk balkáni álarcosbál, a végső búcsúk éve, szörnyek évada, az unalmas és/de rettegett jelen. Ez az, innét startolunk, ide tértek vissza. EZ VAN. Nyomasztóan csak ez. Nyíljunk meg tehát, váljatok nyitottá. Nem mintha ez változtatna valamit is. S nem mintha ez puszta elhatározás dolga lehetne. Hallgassunk. Beszélj. Tehettek mást? Ennyi benső bizonytalansággal élni sem lehet, nemhogy írni. Ennyi benső bizonytalanság­gal várni a holnapot s tudni, hogy rosszabb lehet, mint a jelen. A HOLNAP távolodó fecskeszárny az ég alján, süllyedő papírhajó az álmaink óceánján, makacs kérdőjel öntudatunk peremén. De mi ma élünk, ma: az örök jelenben. NYITOTTNAK LENNI!!! MIT JELENT EZ? Perspektívapörgést! Nyitottnak lenni, arccal a holnapnak. Lehet-e? Évek óta ugyanaz a kép: a füstölgő kuka körül turkáló cigányok. (Az utóbbi időben nem csak, nem kizá­104

Next

/
Thumbnails
Contents