Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 2. szám - Bogdán László: Holnap, avagy a végső búcsúk éve (próza)
rólag cigányok!) Elfordulunk az ablaktól. Akkor inkább a fehér papírlap szomorúsága előttünk. Akkor hát innen! Felvázoltuk az én-te-ő-mi-ti-ők tetszőlegesen felcserélt szereplőinek HOLNAP- pal szembeni reményeit és elvárásait, az első személy karneválja helyett kikötvén a királyi többes-nél, annyira nyugtalanító, oly perfidül pöffeszkedően magabiztos, mint azok az állami tisztviselők, akik feltűnnek újabban a hatalom benső és külső köreiben. Akkor már csak a helyszíneket kell felvázolni. Helyszíneinket. Itt van pl. a TÉR, de Chirico képeiről is ismert: az árnyék és a fény élesen válik el itt, a balusztrádák, árkádok, boltívek, donzsonok, tornyok szinte életre kelnek az ezüstösen sóvárgó sugárzásban, már-már beleivódnak az alattomosan lopakodó szürkébe. (Addig húzzuk egymásra a vizes lepedőt, amíg el nem szakad, meg nem szárad, amíg el nem fogy a víz, amíg még vagyunk, amíg még vannak, amíg még van mit egymásra húzni, amíg még beszélhetünk, amíg még------) A Z ÜRES TÉR MOST BENÉPESÜL: estélyiruhás hölgyek és urak, mintha mégis egy operaház előcsarnokában lennénk, az Aida, a Varázsfuvola vagy a Fidelio szünetében, csakhogy nem ott vagyunk, mégsem ott vagyunk, hanem a TÉREN, itt van mindenki, kivéve azokat, akik nem lehetnek itt, de lehet, hogy valahol ők is itt vannak. Mindenki vidám, nevetgélnek, durrognak a pezsgősüvegek; „fel a fejekkel!” - kiabálja vidáman egy csacsihasú frakkos fóldesuraság, s ahogy tipegve, talpas poharával a kezében, egy magas, smaragdszínű, bokorugrószoknyás hölgy felé közeledik, egészen hasonlatos egy pingvinhez. Bajusza is van, bajuszos pingvin. A hölgy arca védekezőn rándul meg. „De kérem” - mondja s egy lépést lépne hátra, de nem tud, kövér, frakkos férfiak veszik körül (megannyi bajuszos, szakállas, pakompartos pingvin), az előbbi úr alakmásai, tükörképei? A szituáció kívülről kétségtelenül komikus. A hölgy pánikba esve sikoltozik, kívülről mindez egy előre begyakoroltatott színjáték részének tűnhet, de mégsem az, ehhez túlságosan is hiteles a nő alakítása. Kétségbeesett, menekülni óhajtana, de nem tud, a férfiak egyformán kopasz, világító feje fölött mintha mégiscsak integetne, mintha mégiscsak fuldokolna, aztán váratlanul kürtszó harsan, a magányos hölgy körül térdre esnek az urak, mintha imádkozni akarnának. Mégis színjáték lenne? Durrognak a pezsgősüvegek, a kicsiny, tar, pakompartos, bajuszos, szakállas pingvinekhez hasonlító, csacsihasú uraságok eltűnnek, a hölgy ott magaslik a tömegben, kissé tépetten, kicsit ázottan; magas szmokingos úr áll mellette, most tüzet ad neki, a téren kerengőzni kezdenek a párok, a hölgyünk hosszú szipkából, ráérősen cigarettázva, félrehajtott fejjel nézi őket, aztán elmosolyodik, bólint és táncolni kezd egy előtte megálló, sarkát összevágó, derékból mereven meghajló, nála fél fejjel mégiscsak magasabb szmokingos úrral. 105
