Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 12. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak

felén ébreszti a napfény felszínre a vért, míg a másikat vágyakozó, színérlelő homályban hagyja, akkor láttam, nem különbözik ő a fóldalmától, egyik fele a nappalé, másik az éjszakáé, két egymással feleselő gömbben egyesülő egész, akkor ismertem fel az egyesülés örömét, ott, a meglepetésként felpirosló apró foltban, közepén a kárminvörös batulpettyel, csak azt nem tudtam, a pirkadat, vagy az esthajnal öröme-e az, mert az almát nagyon szerette, lehet a gyakori almaharapás csiszolta oly vidám, fényesre fogait, és akárcsak magam haraptam volna bele, számban éreztem az egész valómat elárasztó savanykás üde ízt, az enyelgő édességével hízelgő zamatot

akárha, mint akkor, az igaziban kosárral karunkon és titokzatos ünnepélyességgel nyitnánk ki az almáskamra ajtaját és komoly buzgalommal válogatnánk a páratelt kincstár hűsében, megittasodva az almaízű levegő be- szippantásától, a pónyik, a citromranett, a cigányalma, a kormos, a jázminalma, az aranypármen, még megannyi fajta egymás illatát fokozó, egymásban egyesülő bő leheletétől, és amikor külön-külön megforgatva, egyenként válogatta vacsorához a gyümölcsöt, keze is, akár egy-egy gerezdjeit kinyitó-össze- csukó alma, keze is, mint egész valója, egyik a másikkal évődő, más-más arcú és árnyalatú, de a fonott kosár összetartotta egyetlen alma - még bálintalmát is vigyünk - dörzsölőztem hozzá hízelkedve, miközben már pipiskedtem is felfelé a magas fenyődeszkán sorakozó gyümölcsök bolygatására - no, jól van, te kis telhetetlen prücsök, és ismét nevetett, nevetett, mert elgurítottam a bálintalmát, s mintha csak a föld nyelte volna el -, az ám! elvitte az egér - huncutkodott az elképedéstől laposra nyúlt gyermekarcra, és valóban, hosszas kutatás után a vaspántos láda mögött épp a betömött egérlyuk kissé homorú üregében leltem a szökevényre, nevetett, mert az almát nagyon szerette és mert nevetése az almák sohasem harsány, de a boldogság arany kosarából csupán egy fátyolnyit fellebbentő könnyed dudolására visszhangoznia kellett, nevetett, mert almalénye dehogy is volt egyenletes, ha jutott is minden élőnek derűjéből, amint az érett almának is egyik fele édesebb, másik savanykásabb, s akad még egy-egy fanyarabb harapás is, ő sem egyformán szeretett, lényének kis halmai, derengései, áradása, megbánása, borús völgyei, váratlanul felvirágzó tisztásai, s még váratlanabbul bezáruló határa, akárcsak az alma domborulatai, és hasonlóképpen a magházszívbe vezető szár eredőjén a valamennyi lüktetést magába szívó, a kiegyenlítő horpadás, nevetett, mert az almákat sem egyformán szerette, a fajták között leginkább a batult, hogy felkacagott amikor kissé apró, annál formásabb, villanó fogaival egy alkalommal jóízűen beleharapott — az a selma kígyó, nem hiába kínált almát a Paradicsomban, csodálnám, ha Éva nem csábult volna el, de miért is korholták ezért a mogorva héberek ? ezt sohasem fogtam fel — dehogy is a héberek, pirított rá Áron bá’ - az ír, az ír kbérubjai, - ő azonban nem pironkodott, talán fel se fogta a tudatlanságát ért korholást és megismételte: ezt sohasem foghattam fel — aztán kicsit elmélázott, hogy min? ki tudhatná? az bizonyos, nem Eris almájára gondolt s dehogy is tudott ő a Hesperidák kertjéről, de még a mérgezett Katalinalmáról sem, majd a batul piroskásabb érett felébe harapott, és kedvét is pirosabbra fordította: az a balga Éva, bizonyára késsel vágta ketté a gyümölcsöt, azt nem szabad ! attól megfeketedik - és nagy komolyan hoz1105