Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 12. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak

zátette: az érett almát ketté kell feszíteni, látod, így, a lefonnyadt szár helyén óvatosan és erősen, erre magától szétválik - ezt ott mondta a nyári konyha küszöbén valamelyik október búcsúmelegében alkonyattájt, s attól fogva nem értünk almához késsel - terebélyes gyümölcsszedő szoknyájában az almafa- ernyő alatt most is úgy törte ketté a hamvas gyümölcsöt, mint akkor, s a két időt, ha m o s t az alma, akárha késsel vágták volna, meg nem feketedik, ha merengése most is piros derűre fordul, meg se tudtam volna különböztetni, de most csak nézte a megtört gyümölcsöt, nézte, hogy az egyik fele barnul, rozsdásodik, erjed, poshad — az összekötő bogyófüzér feszítését éreztem nyakamon, kissé meg is rándult, s a bogyó rejtette apró magokból kiröppenő, a csipkelekvárból még oly gondos szűrés után is, bár láthatatlan, de nyelvünkre tapadó pici szúrós fullánk, nem sebző, csak a rózsakehely mit sem gyanító mosolya alatt meghúzódó, soha értelemmé, soha indulattá nem váló kis kétely, kis irónia, a termésre tapadó titkos fájdalom fullánkja a be nem teljesedett viráglét után szúrta meg nyakamat, s míg bőrömön a csipős pihét tapogattam, ismét hallanom kellett

mondd hát, mondd, mi az igazi nevem?

így hallottam, de szája nem mozdult, a gyümölcsöt tovább nem ízlelte, két keze is mint felébe hasadt alma, két kérdőjel különvált, egyik a másiktól, kérdés a kérdéstől - valamit nem értett

így hallottam, ám akit láttam, az nem szólt, mielőtt az egyik kéz a másiknak válaszolhatott volna ő már a csipkebogyóhíd következő lépésszemén állt és haladt, valaki más, és mégis ő, nyugalmas almafa, vagy: élesebbre szűkítve emlékezetem lencséjét, inkább a tenyérvonalaiban gyökeredző almafát tartotta hatalmassá tágult tenyerében, a fa koronája meg a hídboltot, s azon túl is a mennyboltot — a megtört nevet sóvárogta, azt akarta még összeforrasztani, vagy új név után űzte a beteljesedés törvénye? ha össze is kötött bennünket a rózsafüzérhíd, ha lépésének súlytalan súlya felém is röppentette piheful- lánkját, - ki-ki külön-külön töretik meg, kinek-kinek nevébe szúrt fullánkja, fullánk írta, fullánk sebezte törvénye, történése

törvény, hogy az időben történő megtöretés, az örökben történő összeforrás mindannyiszor először történjék

törvény, hogy akivel történik, aki által megtörténik ne lássa saját történetét, ne legyen ő törvény ismerője, ne legyen tüdője - így cselekedje a törvényt, így váljék törvénnyé, míg csak el nem múlik az idő törvénye, míg csak el nem múlik a törvény ideje, míg nem válik ő törés és történés nélkül azzá, aki ő maga, az idő köntösében időtlenné mez-telenné

ahogy ott állt a magasságban magasodva és hullámvető kendőjével egybeszőtt alakja a szelek lombjaiban hajladozott, és új nevének testet kínálva lépéseivel vert hidat, már könnyű volt ráismernem, ráismertem arról, hogy tette, ahogy tette a törvényt

és tette őt a törvény, és ezért kellett változnia, ezért virágból gyümölcssé 1106