Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 12. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak
(az orom alatt, a sziklabarlang szájában az árny, a holdállat, vagy csak lényétől megkülönböztethetetlen árnya, vagy éppen maga a saját hiányával viaskodó szenvedés - tusakodik, az üreg peremébe kapaszkodik, karmos karmokkal karmol, az aszott fűbe fogódzik, a holdállat, akit a naperő megvakított a hályogon keresztül is napirányba kűszna, tapogatózik, a megmarkolt kóró gyökerét kiszakítja, görcsmarkában élettelen fűcsomóval a fekete szél barlangjába visszabukik, az árny visszabukik - de ő, a káprázat sugarainak bűvöletében fényszomjas szemét a csúcsra tapasztja, árnyat nem lát, az árnyat nem látja)- a király, a király - hallottam a talpa alatt hangtalanul hasadó havas jeget, a megtört jeget, s vele kristályszemének fénytörését, tekintetének mindeneket befogadó tengerszeme, a megtört víztükör azonban jajhullámot vetett, s már szorongtam, hogy tüstént zavarossá homályosodik, ám ehelyett kékes, kissé zöldbe hajló árnyalatba váltott, sugara a bércek havasáról lekúszva a törpefenyők, a borókák között még makacsul keresgélt - itt kell lennie, lennie kell- de nem lelte, a cserjésben sem lelte, akkor lekuporodott, az áfonya, az erika bozótjában kereste, és ahogy a fenyves ismét felmagasodott, úgy lett ő ismét egyre kisebb, kisebb lett, végül fenyőág hónaljáról levált, avart zörgető toboz- hol van a király, vére a mohát hizlalja, a hős kiomlott vére - a moha közt sem lelte hogy a holttestet mohaágyba temetné, a holttestet nem lelte, akkor még egyszer, utoljára visszanézett a csúcsra, a bérc mögé zuhanó nap merülő hajója bíborlila leheletével, a végsővel, a kiürülttel a Hargita didergő ormát befestette, a vén szeleket bíborlilára festette-----szemének kristályvillanása, s vele a hegyek, erdők színrezgése, árnyremegése is homályba szenderült, s már látni véltem, amint végleg elborul de nem, a sötét szél súlya alatt bezárult, s a lassan újranyíló, az erdősűrű nagy útját megjárt tekintet melegedő, bársonybarna derengésbe fordult, hófedte hágókat, szakadékokat, vízmosásokat, rókalyukakat, széles tisztásokat, átsuhanva szelíden leereszkedett a havasokról a termő lankákig, onnan is a Mezőség katlanáig, a legelőn a borjak hozzádörzsölték nyirkos orrukat, sza- gulgatták, lábát nyalták, kendőjéről lelegelték a rét boglárkáit, s ő úgy elvegyült köztük, hogy annak számára, aki emerről a partról figyelte, nem is volt ő másmilyen, mint egyik a tarka foltos tehénkék közül, aztán mégis kivált közülük, s a csorda a karámcöveknél messzebb nem tudta követni, és még sokáig értetlenül bámult utána míg a Kiserdő gyertyánosa magába nem nyelte, ám ő szaporázta lépteit és megállapodott a Hangás gyümölcsösében, ott, nem messze, úgy vagy fertály órányi járásra a Felső-Kolozsvári utcai háztól, ott, az almafa terebélye alatt almaszedő szoknyáját, igen azt, annak kázsmir mezejében a virágzó ágak és apró almák vegyes mintájáról tüstént felismertem, még a bizsergető tapintását is éreztem, a bőség szoknyája volt az, az, amiben a szőlőket jártuk, az almaszedő szoknyát most szépen maga köré terítette, ölébe hullott egy érett batul, ő beleharapott és nevetett, akkor láttam, két arca egyetlen szem batul, egyenletesen halvány bőrén az alma váratlanul kifeslő gyengén piruló mosolyfoltjával, akár a fóldalma, melynek csak egyik 1104
