Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 2. szám - Bogdán László: Holnap, avagy a végső búcsúk éve (próza)

itten soha nem lesz semmi. Se demokrácia. Se értelmiség. Itt. Nyilván Kelet kapujában vagyunk, ahol semmit nem vesznek komolyan. Egymást se. A szolgálat nehéz. A pénz kicsi. Leafä de circ, tot leafá de circ rámine.2 A szív viszont nagy. Európai. 0 igenis aggódik ezekért, ha már közéjük keveredtünk, s nem tudtunk elmenni bár Skandináviáig. Azért is aggódik, mert az újabb elkerülhetetlen fordulat újabb áldozatokkal járhat. „Holnap, majd holnap!...”

Ti nem értetek az egészből semmit. Ostobák. Egy téren álltok és nézitek hogyan növekszik holdfényben tétova árnyékotok. Rajzoljátok le, és máris előttetek önmagatok szobra, a legfőbb vagyonukat: az idejüket elfecsérlők műemléke. Semmirekellő banda! Várjátok a sült galambot, de jó tudni, se galamb se sütöde, se aki megfogja, se aki levágja, megkopassza, kibelezze, megsüsse. Semmi, semmi... Bámuljatok csak. Ha a hold eltűnik a várkastély tornya mögött, biztosak lehettek benne, hogy éjfél van, huhognak a baglyok, mert a hold, mielőtt elbújt volna a fellegek mögé, megvilágította a várkastély lovagtornyának árnyékát s pillanatokra a szélkakas árnyéka is kirajzolódott a kövezeten. Épp rávetült volna a kálomista templom keresztje, vagy a minaret félholdja. De nem vetült rá semmi, sötét lett, fellegek takarták el a holdat. Most sötét van, mint a bika szarvában. Jönnek a vámpírok. Ti sikoltozni kezdtek és tétován, ijedten, nyugtalanul szólongatjátok egymást, mire kivágódik egy ablak s egy borzas férfi üvöltése nyom el minden más zajt, el ne feledhessétek hol történik mindez! „Vorbitá romine$te, sau pleca^i inapoi ín Asia, din unde ati venit, barbarilor, ce sinte^i, Pina cind míncatú piinea romäneascä vorbiti limba noastrá, limba, muncii, limba frontului, limba sta- tului, bozgorilor impufifi!”3 Válaszolnátok rá, de ki kell térni a suhogó, gonoszul vigyorgó, szájuk szélét nyalogató, támadásra kész vámpírok elől is. Kivágódik a tér másik oldalán egy másik ablak is, egy női hang máris válaszol: „eine e$ti matale, bozgor sau eungur-maghiar?! Om sä fi, dragá domnule $i sänätos!4 Bekapcsolódik egy harmadik hang is, kis éji zene jön össze, kánonban: „domnule te-ar päcälit, te-ar zäpäcit singur”,5 „ce tot urlafi?”G - hallatszik egy negyedik hang, „dormiti prosjtilor”7 így az ötödik... Nem tudtok megszólalni, megkövültén bámultok, a vámpír magas, karcsú, szőke nő egész testével hozzátok simul, karját átvetve nyakatokon, pirosra festett szája szátok keresi, közben megy a kórus is, el ne feledkezzetek róla hol vagytok, a kórus örök, fáradhatatlan, „holnap, majd holnap!...” Én mindég mindenről lekések. A szemközti tetőn napozó lány is hiába hív. S különben is, akarok én tőle valamit? S lehet nem is engem hív. Hogy ezt eldönthessem, mellette kellene legyek. Érdeklődnöm kellene. Meg kellene kérdeznem erről-arról. Ha mellette lennék, láthatnám nekem integet-e vagy valaki másnak a levetett melltartójával? De ha nem nekem jelezne — tegyük fel, mégse nekem -, akkor hogyan magyaráznám meg kihívó viselkedésemet. Megmagyarázhatnám egyáltalán? Esetleg ki is nevethetne. Vagy megkérdezhetné mit akarok? ki vagyok? mit keresek ottan mellette? Nem látom, hogy ő nő? Hogy napozik? Hogy egyedül van? Hogy szándékosan van egyedül? Mert megcsömörlött a világtól. Mert elege van. Mert un és utál mindent és mindenkit, legfőképpen engem, mert megzavartam. És így tovább... De a lány továbbra is integet. Lehet, mégis át kellene ugranom hozzá, ha lefeküdnénk a meleg tetőre, bizonyára takarna a mellvéd. Akkor megkérdezhetném mélyen a szemébe nézve, esetleg kezét szorongatva,

103