Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 12. szám - Varga Imre: Ahonnét jöttem, ott most háború van - Beszélgetés Balázs Attilával

nemzeti, azaz a mi témánk esetében a nemzetiségi önismeretre. A nemzetiségire hatványozottan, tekintettel a nemzetiségi ember különleges helyzetére. Nem csupán a magyarokéra odaát, hanem például a szerbekére is ideát, hogy ne essünk az egyoldalúság hibájába. A nemzetiségi ember, ha úgy dönt, hogy megtartja a nevét és nem igyekszik megszabadulni az anyanyelvétől, akkor ez azt jelenti, hogy nem lebecsülendő nemzetiségi önismerettel is rendelkezik, mert nyilvánvalóan eltöprengett a kérdésen, döntését gondolkodás előzte meg, melynek folyamán bizonyos létérdekű következtetések birtokába jutott. Az elkövetkezőkben pedig tovább kell fejlődnie ebben az irányban, mert helyzete ezáltal kétségtelenül bonyolultabbá válik, s neki - ha nem adja fői a játszmát - ki kell építenie magában azt a jól fejlett nemzetiségi önismeretet is magába foglaló rendszert, melynek koordinátái között mozog a világban, hangoztatja véleményét, s válaszol a sokszor durva támadásokra. Nemzetiségi önismerete birtokában küzd például a magyar iskoláztatásért, s akkor boldog lehet, ha sikerül valamit elérnie: örömet szerzett másoknak, nem utolsósorban jómagának. És ez felemelő érzés. A következő zuhanásig. Mert erőfeszítéseinek gyümölcse hihetetlen gyorsasággal megy tönkre.

Összetett kérdésedre nehéz röviden válaszolni, mert az tulajdonképpen egy személyes megfigyeléseket tartalmazó, tömör, kiélezett kis esszé, amelynek a vége kanyarodik kérdőjellé. Tetszik a tükör példázat, s azzal is egyet tudok érteni, hogy ellenfeleink sokan vannak, s hogy példátlanul erőszakosak. Mondanám, hogy ez a vérükben van, de ennek fejtegetése olyan következtetésekhez vezetne, amelyeket nem szívesen vállalok. Mert akármennyire is megkeserítették az életünket, s keserítik továbbra is a háborút előidézők, és bármekkora tömeget is sikerült meghipnotizálniuk, és bármekkora csalódások is értek, nem neveznék egyértelműen ellenségnek egy egész népet vagy nemzetet. Számukra nehéz lesz a felébredés. Főleg azok számára, akik nem estek hipnotikus álomba, s most úgyszintén szenvednek a történésektől. Ez utóbbiakra szeretnék tekintettel lenni. Az pediglen, hogy valaki nem megy el a megbeszélt találkozóra, nem kimondottan szerb találmány. Az önpusztításban viszont van valami. Míg a lélektelenség inkább kisebbségi kór.- Te hogyan védekeztél a nyelvi romlás, elszürkülés ellen? Olvastál sokat magyarul?- Régebben többet. Feleségem szerint ifjú koromban életemre szólóan elolvastam mindent, ami a könyvek mennyiségét illeti, ezért most lazítok. Ez persze csipkelődés. A nyelvromlás ellen egyetlen hatékony módon védekezhet az ember, mégpedig úgy, hogy odafigyel, miket miként mond, s nincs szentül meggyőződve arról, hogy okvetlenül jól mondta. Vonatkozik ez formára, tartalomra egyaránt. Többekből ez az odafigyelés kényszere hiányzik. Bennem is néha elszunnyad. Másokban, fontosabbakban is elszunnyad. S akkor mi beszélünk a magunk módján. Ezt néha le kell állítani. A nyelvi bizonytalanságok kiküszöbölése sok időt és kitartást igényel. Állandó házi feladat. Elszürkülé- sem ellen pedig most írok egy újabb könyvet, de erről hadd ne én beszéljek! Majd nyilatkoznak mások, ha nyilatkoznak.- Folytassuk ezt az akadozó életrajzot, szedjük elő az események javát!- Említettem, hogy pedagógus szüleim voltak. Ez az események java közé tartozik. Albérleti szobánkkal szemben jöttem világra a Tartományi Kórházra festett angyalok szárnyai mögött. Apám hiába állt lesben, nem látott semmit.

1092