Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 12. szám - Varga Imre: Ahonnét jöttem, ott most háború van - Beszélgetés Balázs Attilával

közt elölről-hátulról felismerhetők mint emberi célpontok. Ha így van, ez az aljasság csúcsfoka.- Van valami reménye a megegyezésnek, az észnek, a jóérzésnek? Noha ez nem teljesen kisebbségi ügy.- De az is, méghozzá többféleképp, mert az ember többféleképp lehet kisebbségben. Nemzeti, nemzetiségi hovatartozáson túl egyelőre kisebbségben vannak a háború ellenzői. Nincs sok foganatja a szavuknak, miközben a testvérháború a testvériségen kívül is lankadatlanul, vagy inkább így: poraiból szüntelenül újjáéledve szedi áldozatait, egyre jóvátehetetlenebb károk keletkeznek, s egyre hosszabbnak tűnik az a feltételezett idő, amelyre szükség lesz, hogy egykor mindez elfelejtődjék. Nagyon nehéz békét teremteni, ha csak a területi rendezésre gondolsz. Nyilvánvaló, hogy ahorvátok vissza akarják szerezni az elveszített területeket. Nem találkoztam olyan horvát gárdistával, aki nem ezt mondta. Szívük, eszük és jóérzésük is ezt diktálja. Mit lehet ehhez hozzáfűzni? A Nagy Szerbia álma valahonnan mindig előúszik a balkáni történelem sötét mélyéből, és a szerb értelmiségiek vétke az, hogy őket is elkápráztatja, s akkor megszólalnak a harci kürtök. Ebben az értelemben a szerb értelmiségi réteg elárulta saját népét, s ezt nehéz lesz levakarni. Ugyanakkor a horvátokat is felelősség terheli a történtekért. Tény, hogy egyebek között nagy átalakulásukban egyszerűen megfeledkeztek a horvátországi szerb kisebbség jogait megfelelő módon biztosítani. Ettől fellobbantak a lángok. Ürügynek is jó volt a szerb politikusok részére, hogy belefogjanak álmuk megvalósításába. S elkezdtek röpködni a gránátok, miközben a füst egy időre eltakarta a gazdasági katasztrófát. A zűrzavarban jócskán megnyirbálódtak a magyar kisebbségiek jogai is. Ebben az eszeveszett gubancban nehéz az észre és a jóérzésre apellálni.

Sok-sok ütés éri odaát a magyarok fejét, miközben egyesek számára csakugyan a félállati cselekvés lehetősége marad: szökni vagy meghalni. De hadd nyugtassam meg mindazokat, akiknek a hátán attól borzolódik a szőr, hogy mindannyian ide fogunk özönleni, erre a zsúfoltnak tűnő, néha nagyot billenő anyaországi bárkára. Rengetegen, azaz annyian nem is vagyunk, tehát inkább így: sokan nem fognak átszökni. Maradni fognak. Nem beszélve azokról, akiket szökés közben elfognak. Közülük nem tudom hánynak,ha nekünk maradt még jóérzésünk, gyertyát fogunk gyújtani megfelelő alkalommal. És hallgatni fogunk egy sort, ahogy az már ilyenkor szokás.-A háborútól most térjünk vissza a te életedhez. 1955-ben születtél Újvidéken. Mit örököltél szüléidtől testiekben-lelkiekben? Milyen volt a gyermekkorod?- Testiekben kaptam egy kilencvenkilós kifejlődési lehetőséget, s olyan lábakat, amelyekkel egykor nagyokat tudtam rúgni a labdába. Most már baj van ezekkel a lábakkal. Ezért is inkább ülök és írok. Lelkileg nehezen legyűrhető visszahúzódottságot örököltem az édesanyámtól, s időnként heves exponálási kényszert az édesapámtól. Ezt a kettőt kell összeadni valahogy. Bizonyára bennem is többen laknak. Olyan jó idegrendszerrel jöttem a világra, hogy az orvosok megijedtek, mert nem voltam hajlandó sírni. Ma már ez köny- nyebben megy. Néha küzdenem kell a sírás kényszere ellen, miközben szinte rángatódzom. Érdekes figyelmeztetőjel. Ha a háború elvadult randalírozóira gondolok, akkor tiszta lelkiismerettel kijelenthetem, hogy alapjában véve be1088