Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 2. szám - Bogdán László: Holnap, avagy a végső búcsúk éve (próza)
BOGDÁN LÁSZLÓ Holnap, avagy a végső búcsúk éve § „nyelvem határai, világom határai0 (Wittgenstein) Már a határidő-napló is lejárt, nemhogy a határidők. Mindegy. A szlogen - a vigasz! - ma is ugyanaz mint tegnap. „Holnap, majd, holnap.” Persze, ez nem nyugtat meg senkit. Téged sem. Lehet, hogy ez a határidők be nem tartásának, az állandó halasztgatásoknak a be nem vallott célja? A permanens nyugtalanság fenntartása? Mert mi is lenne, ha nem lennél nyugtalan? ha nem sietnél örökké? Ha nem fuldokolnál a rád dőlő feladatok súlya alatt? (Egy részüket úgyse csinálod meg soha! és mégis...) Ha nem rohannál állandóan? Ha valamiben már el is mélyedhetnél? Ha végre elhinnéd igenis van idő! Van még idő! Idő van! Menekülhetsz tovább, előre. „Holnap, majd holnap!...” A évszakok körforgásában rendszerint lekössük a tavaszt. Mere van előre? Nyilván ahhoz, hogy ezt meghatározhassuk, tudnunk kellene merre van hátra? Mert ha ezt sem tudjuk, mindenhol előre lesz. És ha mindenfelé, mindenhol mindég előre van, csak pörgünk magunk körül, mint a sokat szenvedő zászlók, nyakig szélben. Merre van tehát hátra? Hát ahonnét hátrálunk, másnapos énekünk mögé rejtőzve. Mélyről, nagyon mélyről jönnek, messziről. Nincs időnk a részletekre. Semmire nincs időnk. Rohanunk. A szavak álarcosbálján, az első személy karneválján kihívóan koldus-nak álcázzuk magunkat. Nem nehéz ráhangolódni a faramuci szerepre. Majd szöveget is írunk magunknak és be is tanuljuk, ne kelljen állandóan - fáradtan is - rögtönözni. „Holnap, majd holnap!...” 0 szomorú. Nem erre számított, ami van. Nem ezt várta, ami jött. Nem így képzelte. 1989 őszén azon kesergett, hogy ebben a kurva kibaszott, rohadt kocsmában (városban, megyében, országban...) a saját nyomorult pénzedért sem ihatsz meg egy viszkit, nem vehetsz egy csomag Marlborót vagy Kentet etc. Most vehet(ne). „De miből” - néz maga elé fájdalmas arckifejezéssel. 0 szomorú, mert a nép nem erre számított. A nép nem ezt érdemli. Mi lesz a néppel? A nép számításai nem váltak be. A nép szomorú. A nép fázik, szomjas, éhezik, vakoskodik, s akkor látja a drága cigarettákat, italokat, egy százasért vagy többért a biztosan régen le is járt dobozos söröket. A múltkor is majdnem meghalt valaki egy ilyen sörtől. Csodálkozik azokon - így ő -, akik ezen nem csodálkoznak. Jellemző. Nem háborodnak fel. Még jellemzőbb. Hiába, itten soha nem lesz semmi. Mamaliga nu face explozie1, s ha igen, az is csak olyan lesz, mint nyolcvankilenc decemberében. Szinte egy teljes napig tart. Nem, 102
