Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 12. szám - Beke György: Nyelvi szabadságháború (esszé)

szigorítani. Még akkor is így van ez, ha időnként „reformernek” tűnő nyilatkozatokat és lépéseket tett.

Titokban, a politika mélyén még nyilvánvalóbb volt a kis „háromszövetség” egymásra figyelése, kölcsönös támogatása a magyarok és más kisebbségiek ellen viselt kulturális és nyelvi háborújukban. Meglátszott ez abból, hogy egy-egy szlovák lépést az oktatási politikában hamarosan hasonló román lépések követték. Például érdemes összevetni a szlovákiai „alternatív oktatás” első jelentkezését - hiszen volt erre próbálkozás jóval előbb, mint napjainkban- a romániai „iskolaegyesítésekkel”, amelyek az önálló magyar iskolák megszűnését eredményezték, vagy a szakmai tárgyak román tanításának bevezetésével. Mikor Tito rendszere - a nemzetiségek renegálásának „megkönnyítése” végett kitalálta a Jugoszláv nemzetiség” fogalmát, Romániában a példát úgy másolták le, hogy a nyilvántartásokban, népszámlálási összeíró íveken háromba darabolták a magyarságot: székelyekre, magyarokra és csángókra.

Magányos magyar válaszok születtek ezekre a kísérletekre, fondorlatokra. Erdély, a felvidék, a Délvidék és félénkebben a Kárpátalja magyarsága külön- külön próbált szembeszállni a többségi nemzetek nyelvi és kulturális imperializmusával. Mást nem is tehettek volna, mivel a legerősebb láncszem a nemzet egységében, az anyaország nem kapcsolta össze a szétszakított nemzetrészek küzdelmét. Még híradások is bátortalanul érkeztek egyik peremről a másikra. Budapest a tájékoztatás szintjén és eszközeivel sem hangolta egybe a kisebbségi magyar nemzeti közösségek létküzdelmét, nyelvi és oktatási szabadságharcát. Legalább a Kossuth Rádió adásai sugározhattak volna bíztatást, reménységet és főleg hasznosítható tapasztalatokat. De Budapest rádiója — erdélyi hasonlat szerint - „román hangon” szólott, mintha Bukarest adója lenne. Éppen így érezték ezt a felvidéki és délvidéki magyarok. Magukra maradtak gondjaikkal. Támaszt váró, testvért kereső magányukban a kisebbségi közösségek egymás felé fordultak. A hatvanas, hetvenes években nagyobb kritikai visszhangjuk támadt az erdélyi magyar sorskereső irodalmi műveknek, a Felvidéken, mint az anyaországban.

Nyilván, az anyaország magatartásába belejátszott, de még mennyire, Moszkva álláspontja, nyílt vagy burkolt tiltása, a kisebbségi kérdés belpolitikává szűkítése, torzítása. A kisebbségi magyar közösségek - nemzeti létük védelmezésekor - nemcsak az anyaországi közönnyel vették fel a küzdelmet, hanem valójában az egész szovjet világbirodalom mélyen kisebbségellenes politikai gyakorlatával is. A harc néha sikereket hozott, de főként akkor, ha ezt belpolitikai események kényszerítették ki. így például 1968 nyarán Ceauses- cunak szüksége lett valamennyi társadalmi réteg — beleértve a titkos ellenzéket - és a nemzetiségek támogatására a szovjet fenyegetéssel szemben. Cea- usescu a magyarok megnyeréséért még magyarul is megtanult egy mondatot- Csíkszereda főterén mondta el 1968 augusztus végén -, megígérte a magyar iskolák önállóságának visszaállítását, és ezt el is rendelte egy-két esztendőre. Aztán mindent „visszacsinált”, és még hevesebb rohamot indított a magyar iskolák, a magyar nyelv, sőt, egyáltalán a magyar megmaradás ellen.

A szétszakított magyar nemzetrészek magányos, elszigetelt küzdelme a minden hatalmat kezükben tartó többségi nemzetek államhatalmaival szemben tartós eredményeket nem hozhatott sehol.

1059