Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 11. szám - G. Komoróczy Emőke: Határ Győző: Bábel tornya
össze kellene fogdosni”; de mielőtt a szitkozódásba belelendült volna, nyelve újra összegabalyodott. Már idő sem lett volna a gyanús alakok megbilincselésére, sem a rendteremtésre. A Kőlajtorják Tornyánál kilazultak a pártázat kövei, hullottak alá a tárgyak, szétrugdalt istentetemek, ujjatlan csontöklök, üleptelen törzsek, féltorzók, oltárvesztett olajtálak, hegyikristály és malachit vázák, agyagbödö- nök, szétcsíkolt tűcserepek etc., etc., és sebesültek tűsikoltása vegyült a Hang- özönbe. Vinnyogás, bugyogva szakadó sratópatakok, farkasszorongás, tébolyos tekintetek, valamiféle ősállati aggodalom amiatt, ami itt örökre odaveszett... „Valami, ami - úgy rémlik - a Boldogság Terve volt, ami az égi vándorlás vége és a régi fészek, az égi édes fészek terve lett volna, de elpusztult...” Odalett örökre... „uuú! uuú! uááá! uuú!” - vonyítottak-vijjogtak vigasztalanul a kárvallottak, az űzöttek. „Valami, az álom-almos, egy anyánál anyább, egyéletnél édesebb Édes Életfészek, a Fészek nyelve, az Anyák nyelve” - végérvényesen elveszett. A kezek néha a torokhoz kapnak, ahol a nyelv gyökében megtelepedett az Erő... „Aki torkukba nézett, maga is torkához kapott, gégéje minden gyűrűjén érezte a delejt”... Előbb a nyelv torzult el, aztán a gondolkodás: kicserélődött maga az ember. Többé senki nem értett senkit, nem tudták, ki miért van ott, ahol van, s mi a teendő... A kapitány - maga is megzavarodva - megpróbálja összerendezni a szétszóródott falanxot, de a katonák úgy sorakoznak fel, mint akik a Toronyból lefelé készülnek. Hátuk mögött lábdobaj, már szöknek-takarodnak lefele a mesterlegények, ácsok-lakatosok etc. Akiket megcsap futásuk szele, sodródik velük - eszeveszetten menekül(né)nek az Építő Seregek... Az elbeszélő - aki nem egészen azonos a szerzővel! - maga is zavarodottan áll a forgatagban: „Éreztem, elhágy a nyugalom, és ha most nem vinnyogok- nyívelek-szűkölök, a következő pillanatban kiabálni fogok, összekiabálom Bábelt és eleresztem vizeletemet...” Körötte mindenki jajveszékel, rohan, ki-ki a maga irháját féltve-mentve. A Toronnyal már senki nem törődik. A várnagy, a kapitány is eszeveszetten inai. A fejvesztetten rohangáló emberek valamiféle kézre fabrikált mutogató nyelven mutogatnak egymásnak, közben torkasza- kadtából ordítja ki-ki a magáét, valamiféle furcsa madárnyelven civakodnak. A felborult bordélybatárról Niddudu halálugrással egy óriás csigasor vaskójába kapaszkodik, még itt is énekel, de egyre érthetetlenebb a dala („zebredáj! zebredáj! zebra ubredáj”), majd tagolatlan üvöltéssel egy menekülő dromedár nyakába veti magát, s az tovanyargal vele. Az elbeszélő - a szemtanú - most rémül meg igazán: „Itt álltam a Menekülés Csatája kellős közepén, árván, mint az ujjam a nagy sokadalomban”. Egy szörnyű gyászgondolat villan fel benne: „lehetséges volna, hogy énvelem is az történjék, ami a várnaggyal, a méd kapitánnyal, ami altakui Tubállal meg a többivel, és szememben a szem, szájamban a száj - a tulajdon szavam nem ismer meg engem?!” S akkor a tömeg őt is magával sodorja... Eszmélete utolsó foszlányában maga elé próbálja idézni a szent fészket, ahogy volt: ahogy volt, amikor még egészen volt ez a fészek, az Életfészek, ez a dédelgetve-homályosuló Anya-fészek: a nyelv ... Baldnus, Theobaldus, egyenesen a toronyba jöttem, lásd, kőmívesnek... még nem lát1045
