Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 11. szám - G. Komoróczy Emőke: Határ Győző: Bábel tornya
szentelt papnői kikezdenek a szemközt álló méd harcosokkal; Ku-Bu anyó, a tiszteletre méltó templomi főcikru s lánya, Subadlili, Akinek Minden Tagja Szép, önfeledten kínálgatják magukat - így a falanx, érthetően, felbomlik, s hatalmas kavarodás támad. A méd kapitány sípjába fúj, nagy üggyel-bajjal rendet teremt, s aztán bosszúsan fordul a Felvezetőhöz: „eredj, bolond, ha mindenáron vesztedet akarod - a magadét meg az enyémet”; „az Erő majd elhajlít benneteket, szerencsétlenek”. Az Erőről csak annyit tud ő is, hogy időnként befészkeli magát a Toronyba, aztán eltűnik; s hogy az emberekben nem tesz kárt, csak a nyelvüket hajlítja el, beszédüket zavarja össze. Nunna- danna úgy vélekedik: ha arra fordítja a nyelveket, hogy az istenek dicséretét zengjék, akkor inkább jó, mint rossz! Agutiumbeli Yarlaganda azonban nyüszítve rákezdi: „Ez az az Erő, amelyről GUDEA szól vala... Amely lerontja ezt a tornyot, és még az alapját is: a fóldhányást, ami marad belőle, felpiszkálja...” Tubái hiába próbálja elhallgattatni („míg áll a Torony, lehányatlak róla, s a beled taposom, országkóborló bitangja!”). A többiek azonban nem ijednek meg a fekete jóslattól. En-Dudu „optimista”, s azt javasolja: induljanak csak bátran tovább. „Nem kell törődni az Erővel, ismerem én az ilyesmit suruppaki helytartó koromból”. A nép pedig hogyan is ijedne meg egy ilyen semmiségtől, amikor oly elszánt-boldogan készül feladatára?! „Megütköznének ezek akár magának Nergalnak tüzes-fekete seregével!” S valóban, a tábort már el is kapta az indulás láza; a kapitány, hogy visszatartsa őket, elmeséli a főpallér riasztó történetét: „A mai gyásznapon esett meg először, hogy elhajlította a mi Nagyon Dicsőséges Első Mesterünk, Mesdagaldaramas-Dingiraddamu, a Minden Toronybéli Építőseregek Ura szájában az ő nyelvét”, amikor a csigások seregéhez szólt; amit mondott, „annak az értelmét senki soha többé nem fogja megfejteni”. AFelvezető könnyfutotta szemmel siratja a Legfőbb Urat, akit szem nem láthatott soha, s akire talán ráesett az imént alázuhant obeliszk, s szörnyethalt. Agutiumbeli Szent vészjósló hangon egyre csak kántálja: „ez a torony lerontatik”, „a hétszékű világ külső székére” vettetik. Most már mindenki rosszat sejt: valóban itt a vég... A mítoszi elemek felhasználásával Határ Győző úgy építi fel a cselekményt, hogy eme drámai csomóponton minden szál összefusson, s így világos legyen: maga az ember(iség) teremti mindenkor saját végzetét. Az Építő Seregek naiv hite egy földi Paradicsomban: nevetséges ábránd, s épp ez az ábránd okozza vesztüket, hiszen nem képesek egyetértésre jutni még a vágykép körvonalazásában sem, nemhogy a megvalósításában. A Kőlajtorják Házából hirtelen kassu katonák tódulnak elő gyors csattogással, kétszer annyian, mint a médek, s fegyvereiket eldobálva, ész nélkül futnak lefelé. Mögöttük egy várnagyféle ezüstfegyverzetű fényes úr korbácsát rázva szidalmazza a szökevény pórnépet, amely megfutamodott a nehézségek elől; de eközben nyelve összezavarodik, és senki nem érti, mit hadar, nem is figyelnek rá. Ekkorra már teljes a kavarodás... Köröskörül hatalmas zsibajgás, fazekak verdesése, vasdongák gurulása, kancák nyerítése, tégladőlés, zuhanó szobortestek robaja vegyül az iszonyodó segélykiáltással: „az Erööő! az Erööő!” A hangzavart Yarlaganda üvöltése teszi még félelmetesebbé: „Lerontatik, le, le, lerontatik...” A várnagy idegesen megfenyegeti: „az ilyen gyanús alakokat 1044
