Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 11. szám - G. Komoróczy Emőke: Határ Győző: Bábel tornya

nem egyetértő, valós akarata - hívja elő az Időből. Az ember(iség) szeret arról ábrándozni, hogy isteni Erő lakozik benne, netán ő maga is az isten(ek)hez hasonlatos. Újra és újra be akarja bizonyítani (magának? Istennek?), hogy itt e földön képes megteremteni „a háborítatlanság tornyát”, ahol a háborúk kivesznek, „és a toronykapu előtt megölelkeznek a népek”, a Boldogság Tervéről beszélgetnek, és „szólítják a királyok egymást”. Ez persze mindig csak vágykép marad...

Miközben a tömeg vak reményeivel s szent látnokaival van elfoglalva, Gu- gu, a líd suhanc és fullajtár, aki a menetoszlop két vége között hordja-viszi az utasításokat, kólikától gyötörten félreáll, illetve félreguggol. „Karanténba vele!” - kiáltják a várkatonák, s el is hurcolják. De hiába! Nyomában mind több harcosra-építőre jön rá a hascsikarás, már vagy harmincán guggolnak, kene- getik a hasukat, s „véres, vércsomós és alvadt fekete kupacok mindenfelé”. Ez természetesen szó szerint és minden lehetséges — átvitt - értelemben értendő. Vérhas, „toronykólika”! - rémül meg En-Dudu, egykori suruppaki, valamint Nunnadanna, egykori uruki helytartó, s kétségbeesetten tanácskoznak: most mi a teendő népükkel. Ku-Bu mama, a Hadak Anyja, az Istár-szentély tiszteletreméltó Fő-fő kadistuja (papnője) rémülten felüvölt: „Feneketlen mélység, tetétlen magosság, nem embernek való utálatosság!... Ez a torony lerontatik! Nem megmondta a Gutium-beli Szent Ember?!”

Most már kitör a tömeghisztéria. A reményeiben csalódott vak sokaságnál nincs fenyegetőbb erő. Hiába próbál En-Dudu rendet teremteni, senki nem hallgat rá. Yarlagab, a görvélykóros, csípőficamos koldus — kihasználva a helyzetet - „sapkázni” kezd: „oltárpénzt” vagy „megváltás-pénzt” szed, s aki teheti, bőven adakozik, így remélvén biztosítani saját „megváltását”. Mert már mindenki érzi: a Szent Látnok igazat szólt! - s látni vélik a „vérrel falazott”, „em- berzabáló torony” haragos fénylését. Az asszonyok zúgolódnak-siránkoznak („idejöttünk tönkremenni”), s hangosan követelik: forduljanak vissza, míg nem késő. „A setétség vára, a kevélység vára” ez. A szellemi (és testi) ragály már- már átragad a marcona hadviseltekre is, de ekkor váratlanul, mosolygósán visszatér Gugu, s ez megint bizalmat önt a tömegbe. Hiába, a tömeghangulat percek alatt oda- s visszafordítható!

Az eső szelíd-csendesen permetezni kezd. A karaván már-már megnyugodva indulna tovább, amikor hirtelen-váratlan égig dörömbölő robajjal, rázás- sal-rengéssel a behemót gránitkő alázuhan. Atébai obeliszk - döbbennek meg -, amelyet Asszurbanipal zsákmányolt és szállított Ninivébe az egyiptomi lázadások leverése után... Szörnyű előjel!... Khám fiainak most sincs szabadulás...

Az események most már viharos gyorsasággal felperegnek... A megzava- rodott-meglódult tömeg viselkedésformáit tökéletes pontossággal festi az író. Nyilván volt alkalma tapasztalni, s azóta mi is több sorsfordító történelmi helyzetben tapasztalhattuk: soha nem valóságos - távlati — érdekei irányítják a tömeget, hanem mindig arra hallgat, aki a pillanatnyi helyzetben többet, ,jobbat” ígér, „kiutat” mutat, legyen az bár mégoly csaliút is. Tubái, a Felvezető, bátorságot és reményt sugárzóan lép fel: holnap a karaván elszakad a földtől, Bábeltől, a falutól, s rálép a Nabu-lépcsőre, amely már „az ég felé” vezet. Erre mindenki megnyugszik, az „építő sereg” folytatja útját a Szent Cél

1042