Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 11. szám - Domokos Mátyás: Polyrhythmia - Csöngén - Weöres Sándor emlékmúzeumának avatására

Ady után igazán újat ő hozott a magyar versbeszédbe - szóval, elámulunk azon a tényen, hogy éppen ez a költő, Weöres Sándor írta számszerűen is a legtöbb verset a magyar faluról, a vidéki Magyarország létezésélmény-anya- gából.

Természetesen nemcsak a pályakezdet verseiben jelenik meg a szülőföld képe és rajza. „Végtére, / hazatérek Csöngére”, írta, féligmeddig tréfálkozva, ahogyan ez a mai kis ünnepség meghívóján is olvasható, Vas megyei üdvözlet című versében, a pálya végefelé. Csöngére, ahonnan el se ment soha a költő, miközben polgári személye bejárta és meglakta az ország vidékeinek és helységeinek a nagy részét, köztük számtalan iskoláját (mert ahogy a Diáknoteszben meg is vallotta: „Nem megy a színusztétel Sándor” és számtanból „négyesre vagy lezárva”), s nem állt meg a határoknál, hiszen többek között megjárta Amerikát és Indiát, Eszak-Norvégiát és Ceylont, a Fülöp-szigeteket és Kínát és Kelet-Afrikát, úgyhogy öregkorában már csak az Arktiszra és Antarktiszra vágyott, ahogyan nyilatkozta, mert „ezt a hatalmas jégvilágot érdekes volna látni”. - Remélem, nem minősül puszta szónoki fogásnak, ha arra az első hallásra tán meghökkentő tényre hívom fól a figyelmet, hogy ez a világvándor „porlepte énekes” mennyire magán hordja Csönge porát. Innen-onnan kiragadott verssorainak az egész költői életutat beterítő, lírai szőttesével lehetne csak érzékeltetni, hány meg hány szállal kötődött szülővárosához, Szombathelyhez, és szülőföldjéhez, Vas megyéhez, amelyet „országunk legváltozatosabb megyéjének” tartott, ahol „nem lehet unatkozni”. (Csak úgy mellesleg jegyzem meg, hogy ehhez képest elég sokat panaszkodott, versben és prózában, az unalomról...)

Dehát szabad-e arról megfeledkezni, hogy itt, e falak közt, Csöngőn hajolt fölébe, „termő ékes ágként” „élete első asszonya”, akivel már az elemi előtt együtt olvasta Shakespeare drámáit, hogy idekötötte őt a „gyermek-esztendők koravén magánya” (Az élet elején), amelyre az „aggastyán gyerek” úgy réved vissza verseiben, mint „a magány tengerére” (Hannának), s a kamaszkor fájó szédületében „örök idegennek” is itt érezte magát (Hazatérés). Ugyanakkor az „egy-vérűek serege” is idekötötte őt mindhalálig, s azon is túl, az „ős-kezdetig” szinte „...visszahúz a köldököm / a családi verembe. / Felé hull minden lehelet, / az élő így nyújt gyökeret / a hús élettelenbe.” S ezért vágyott arra, hogy „Kis Csöngém földjén szántsa szét / csontjaim sáros tömegét / egy késői utódom.” - Itt látta a határban a „Krisztus-szemű asszonyok” vonulását, „kezükben kettős ételbordó, / fóld-törő szerszám vállukon”; itt ragadt leikébe a szájhar- mónikás bolond” figurája, s „torz, őrült zenéje zúgása” itt keveredett el idegzetében azzal a tündér-dallammal, amit „béka-hadak fuvoláznak / sáska-hadak hegedülnek” Bóbita táncához. Itt hajtott benne először „négy kis indát a szerelem” (Románc az őrzőkről) és szülőföldjéről került verseibe „az árokpart falán” növő „papsajt és vadcsalán”, s „a szántás mély szaga” (Árokparti kő), vagy Csönge jellegzetes akkori tájképe, ahol „kútgém gerince görbül betegen / s a kerítések a dombperemen / úgy csüngenek, mint foltozott kabátok” (Naplójegyzetek, Csönge, 1932). Innen írta a költészetben választott mesterének, Füst Milánnak, hogy „Disznóinknak a korpát magam keverem”, mert „Eveim lenyomtak disznópásztor-sorba, / harmincéves fejjel ugyan sokra vittem” (Ijedtség), miközben innen szervezte, hadvezérként, csodálatos leveleinek a sokaságával a későbbi harmadik-nemzedék költő-pléiade-ját. Ettől a tájtól

1037