Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 11. szám - Domokos Mátyás: Polyrhythmia - Csöngén - Weöres Sándor emlékmúzeumának avatására

kapta kozmikus élményeit; itt áztatták bőrig a „gyors záporok”, amelyek „sötéten szaladnak át a réten” (s talán ez a magyarázata annak, hogy Weöres Sándor verseiben az évi csapadékmennyiség-átlagot messze meghaladó gyakorisággal „suhog a zápor” és „elpaláhol” minden elevent...); itt „kolompolt” fülébe „az ősz kolompja, amikor „a hűvös és öreg estékben” „a dér a kökényt megeste” és „izzik a galagonya sötéten”, és így tovább, a végtelenségig. De ami a lényeg: itt kezdett el, már a „bölcsőfía-álom” idején „kergetőzni a szavakkal / mint felhőkkel az angyalok” (Őszinteség). Méghozzá úgy, hogy verseiben - mint Kodály Zoltán állapította meg róla - „még mindig csörgedezik valami a magyar ritmusból, mert ő egyike azon kevés magyar költőnek, aki sejti,hogy a magyar versnek nem szabad elszakítani a szálait, ami a magyar muzsikához köti.” Kodály megjegyzését elsősorban azoknak a figyelmébe ajánlom, akik unos-untalan verklizik a „bartóki modell” szlogenjét, de közben eszükbe sem jut, hogy a „vadrózsából tündérsíp”-csináló mester költészete mint falu és város, kultúra és mítosz, fájdalmasan modern disszonancia és a történelem mélyéről hangzó zene szintézise, épp ennek a bartóki modellnek a legcsudásabb megvalósulása költészetünkben. - Nem gondolunk erre, de meglehet, hogy éppen ebben fejeződik ki öntudatlanul az ő nagysága, noha ő maga ezt a szót keresztül húzta és elutasította magától. Weöres Sándor ugyanis nem „falusi” költő és nem „városi” költő és nem „kozmikus” költő. 0 az a költő, akinek a dalában a részekre szakadt tarka egység visszaforrt az ős-egészbe, de melódiája a világban és a létezésben végbement metafizikai és ontológiai dráma fájdalmának a tudatát is kifejezi.