Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 11. szám - Domokos Mátyás: Polyrhythmia - Csöngén - Weöres Sándor emlékmúzeumának avatására
DOMOKOS MÁTYÁS Polyrhythmia — Csöngén Nyitott ablaknál szoktam írni este, míg lepkék szállnak asztalom felett. Elmázolják tinta-vetésemet, csapkodnak, zúgnak, folyton megzavarnak. Körbe-röpködnek s a tüzet keresve nekivágódnak a lámpaharangnak és ottmaradnak, odasülve, holtan. írásomon még itt van a nyomuk: elsúrolt betűn arany hímporuk. Holt szárnyukon szederjes tintafolt van. (Weöres Sándor: Szürke lepkék) Nehéz elfogódottság nélkül megszólalni abból az alkalomból, amely összegyü- lekeztetett itt bennünket Csöngén, a hajdani Weöres-portán, ahol mától fogva egy kis kétszobányi emlékmúzeum hirdeti majd, ami különben ország-világ előtt amúgyis régóta nyilvánvaló, hogy e falak között a magyar költészet legnagyobb géniuszai közé tartozó poéta töltötte gyerekkorát és ifjúságát. Nem tudom, mit szólna ő: Weöres Sándor ehhez a múzeumi felmagasztaltatáshoz? Titokban nyilván jól esnék neki a gesztusban megnyilatkozó szeretet, de azt gyanítom, hogy valamilyen megjegyzéssel rögtön ki is szúrná az ünnepélyesség és a fennkölt pátosz magas Cé-vel töltött léggömbjeit. Ezért az ő géniuszához illő tárgyszerűséggel — vagy ahogy ő mondaná: „sültrealizmussal” - gondoljunk és emlékeztessünk most csak arra, amire különben, az ő orpheusi lényével és költészetével kapcsolatban nemigen szoktunk gondolni, hogy versei univerzumában, közvetlenül és rejtetten, milyen szerepet játszik ez a ház és a kis Vas megyei Csönge, valamint a falut környező, „síkságokkal és közép- hegységekkel és dombvidékekkel gazdagon ellátott táj”, ahogyan ő jellemezte egyszer élete első évtizedeinek természeti mikrokozmoszát, amelynek „déli szomszédja Kemenes alja vagy a Kemenes hegyhát, északi szomszédja, a Rábaköz, a Kisalföld, nyugatra a kőszegi hegyek vannak, keletre pedig a Bakony”. - Ha csak a pályakezdet első három kötetét lapozzuk át, s végigpergetjük magunkban a Hideg van, A kő és az ember meg A teremtés dicsérete verssorait, elámulunk: ez a költő, akinek az erejét, ihletét és a költészet útjának, módjának alakításában játszott szerepét oly magától értetődő módon szoktuk mítoszi jelzőkkel illetni, mert ki merné kétségbe vonni ma már, hogy csakugyan szállt „isteni magasban, ahová előtte magyar szó nem hatolt még” és 1036
