Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 11. szám - Kiss Ferenc: Napló

ellen szóhoz jusson, Jován egyszerűen kidobja. Rutinosan szerkesztenek s bánnak az emberekkel. Akik vihart kavarhatnak, azokat távol tartják. Az én „Jegyzőkönyv”-em azért közölték, mert nem sejtették, milyen vihart kavar. Jovánnak fogalma sincs a nemzeti érzékenység vidékeiről, eseményeiről. S mikor kitört a zűr, rutinosan eltervezte a „levezetés” manőverét, s ebben Száraz igen lojálisán besegített. Mondhatni: „vállalta”, hogy kimenti a lapot a bajból. Nyilván megejtette az esély, hogy ilyen fontos szerepet osztott rá Jován. „Vállalta”. S meg is csinálta úgy, hogy E. Fehér durva rágalmát észrevétlenül korrigálta, de kárpótlásul engem is szélsőségként kezelt, mintha nem is a vezető történészek véleményét tolmácsoltam volna, hanem csak a magamét. Hosszan meditál a lengyelek létszáma körüli vita adatain, a múlt eseményein: hányszor álltunk szemben s hányszor egymás mellett. Eközben elsikkad a tény, hogy a két nép egymás iránti rokonszenve ma is erős és masszív történelmi valóság, mellyel számolni érdemes, s amelyet óvni illik. Es E. Fehér pimasz provokációja, s annak nyíltszíni megszégyenülése szintén belemosódik ebbe a laza, bőbeszédű meditációba.

Külön baj, hogy Száraz láthatóan szereti a maga hangját: hogy a mások által felkutatott ismereteket saját tudásaként, „szuverénül” kezelve egy magasabb elme mozgásrendje, „szárnycsapásai” szerint recitálhatja. Láthatóan élvezi a jelenlét izgalmát. „Már a járása is megváltozott” — mondta egyszer Juliska. Az öltözete is. Ha beszélünk neves emberekkel való eseteket, idéz a bennfentes avatottságával. „Deske” megsértődött - mondja pl. S kiderült, hogy Keresztúry Dezsőről beszél. Pedig régebben tudta magát kívülről is nézni, de ma már biztos: a bekerülés, a bennfentesség szédülete teljesen megrészegítette. Egyszersmind deformálta is. Olvasom mai cikkét Illyés Beatricséjéről. Eredeti gondolat sehol, de egy kolumnát teleír, lendületesen, svádásan. Suáda, ez a jó szó, az van neki, s láthatóan ez el is tölti. A gondolkodó ember igazi becsvágyait nem ismeri.

Ágh Pista telefonált. Megkapta a József Attila-díjat. Örülök. - Lejegyzem, hogy el ne felejtsem: valamikor januárban mondta Gyurika: „adok neked József Atila-díjat”. Valahol elakadhatott, talán már az intézetben. De azóta se szólt róla. Persze készültem erre a „kifejlés”-re, noha most tényleg kijárt volna. Lényeg, hogy a kimaradás meg se karcolta a szívem. Ez a szabadság ára, s lenézném magam, ha nem venném természetesnek. Sanyi se háborgott, mikor a Kossuth-díjasok közül kihúzták a nevét. Ez az edzettség — azt hiszem ér valamit. Bizonyos belső nyugalmat ad.

Régebben mindig abban reménykedtem, majdcsak javulnak a viszonyok, változik a szereposztás, és sok elhallgatott gondolat napvilágra kerülhet. - Mostanában azt kezdem belátni: mi már ebben a formációban éljük le az életünk. Nézzük, hogy ünnepük, istápolják egymást Nemes György és utódai. (N. Gy. most 70 éves.) Hogy ők a magyar szellemi élet főszereplői: Nemes Gy., E. Fehér P. stb. [...] Számomra ez [a] nehezen viselhető, már viselhető inger de nehéz szabadulnom a gondolattól, hogy egyszer ezért is nekünk kell fizetni.

1015