Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 11. szám - Pusztai János: Önéletrajz III. kötet

„Hallatlan!” Mátis Béla pere jutott eszébe. „Az is milyen nevetséges!” Az első tárgyaláson sikerült látnia Mátist. Jobban nézett ki, mint szabadon. Nyilván, nem cigarettázta és nem kávézta agyon magát. („Vajon akkoriban már árultak kávét Nagybányán?”). Nerángasshoz (Tersánszky Józsi Jenő) sem juthatott hozzá, ha csak Pop Jonika százados nem csempészett be a cellájába néhány kupicával. Persze, ez ki van zárva. „Pap Janika nem olyan.” A katonai bíró vaddisznó volt. Rá-ráfórrent Mátisra; hogy hívják, hány éves, mi a mestersége, miért került a törvény elé? Mátis Béla kitanítottan pattogott, mint a cirkuszi bolha. (Van ilyen?). „Ezután lesz.” Utolsó röffenés: Kívánja-e, hogy elmeszakértők megvizsgálják? Nem!, szakadt ki Pap Janika betáplált felelete Bélából, mire a „tárgyalás” véget ért. Tartott vagy másfél percet. Mátisné, Karola, sírt boldogságában: végre láthatta az ő szeretett Béluskáját! János számbavette a „tanúkat”. Ott volt Apáty Géza, Nagy Kálmán, Gúzs Imre. Apáty Kolozsvárról jött, és nyíltan „ette a kefét”, mert a többiek, akikről azt hitte: társai ebben a „kalamajkában”, csodálatos módon nem kaptak idézést. Király László, Farkas Árpád, Magyari Lajos, Molnos Lajos. Az ő „mentességüket, tisztábarakásukat” bezzeg kitalpalta Balogh Edgár és ki tudja, még kicsoda. A kutya is mindig dombra kakái. Mennyire örülne, ha eldicsekedhetné ismerőseinek, (akár ennek a vérforralóan nyugodt Pusztai Jánosnak is), hogy bajbajutásakor „a pártunk és kormányunk által elismert élő klasszikusok”, áthághatatlan, áttörhe- tetlen védőfalat vontak köréje. „Volt eszükben!” Kiss Jenő költő, műfordító, dicsekvő felfedezője a román népköltészet „magyarításával” törődik, nem vele. A szebeni juhászok és a móc fonólányok nem tudnak olyan „folklórt” trottyan- tani, amibe Jenő bácsi rögvest bele ne üsse az orrát. „Dojna, dojna, csendes dojna, / bőgsz, mintha a szemed folyna!” Nem lenne utolsó dolog: az a védőfal hip-hopp, kiegészülne, felmagasodna, aztán a Cenkkel (Apáty Géza brassói volt) egy szinten összekapódna, védőbástyává formálódna. A tetején szélkakas gyanánt Szemlér Ferenc zörögne, csikorogna. Megérdemelné, mert ő is Brassó szülötte. Nagybánya főterén, utcáin és az István torony közelében található törvényszék épületének folyosóján sétálgatva János hol erősödő, hol lankadó figyelemmel hallgatta Apáty Géza (itt nem szó szerint idézett, mi több: átdolgozott, feldúsított) sirámait, miközben kolozsvári Jelzésekre” gondolt; vigyázat, „lefeküdt” a szekusoknak, besúgó, panaszáradatával csak a barátai, ismerősei nyelvét „húzza”. Mellette haladtában, jobbról is, balról is alaposan megnézegette a középtermetű, vékony, görnyedt hátú, barna fiatalembert, próbálta „elítélni”, de nem tudta. Felötlött benne: végeredményben a többi „érintett” sem viselkedik másképpen, valamennyien be vannak gyulladva-gazolva-rezel- ve. Nagy Kálmánt éjszakákon át őrizték egyes tanártársai, nehogy „becsavarodjék” és végezzen magával. Rácz Rudolf, a Bányavidéki Fáklya szárazberki néptanító-sajtóellenőre (cenzora) a székrekedésig megijedt, hogy a vallatások során János Pop Jonika kapitánynak kikotyogja valamikori beszélgetéseiket, tervezgetéseiket arról, milyen módszerrel lehetne röpcédulázni. Büntetlenül röpcézni. Rudi, mivel motortulajdonos volt, elsősorban a járgányára esküdött. Aj-jaj! A városban egyszer szembe mert menni Jánossal, hogy kiszagolja, mi a helyzet? János megnyugtatta, mire (bár a vak is láthatta, mennyire rezeg a horgasina), mint faliórából a kakukk, előugrott belőle a szamosháti paraszt: Azért, mert a szekuritátén szembe köptelek volna! Nagy marha vagy, mondta sértődötten János. Sértődöttségét még az az „abszurd” eset sem oldotta fel,

989