Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 11. szám - Pusztai János: Önéletrajz III. kötet

Lajostól előre is helyet kér írása számára a lapban. Nem szószátyárkodott; János Forrás-kötetének piacra kerülése után néhány hónappal, (0, nyomdai, meg ilyen-olyan átfutás!), Útra nyíló ösvény címmel olvashatott szívet melengető, ugyanakkor erőt adó méltatást tőle. A méltatások sorát egyébként Király László kezdte az Utunkban. Királyt követte (Gálfalvi Györgyön kívül) Kántor Lajos az Előrében, Szász János az Ifjúmunkásban, Szilágyi Júlia a Korunkban, Nagy Pál az Igaz Szóban. János, mi tagadás, sütkérezhetett a dicsőségben. Gálfalvi széles, időálló írói utat jósolt neki, Király az őszinteségét, Kántor a nyelvtudását, Szász gorkiji mélységű valóságérzékét dicsérte, Szilágyi Júlia rézkarc-pontosságúnak nyilvánította stílusát, Nagy Pál mondatainak különleges, összetéveszthetetlen lejtését emelte ki. Nagy Pál azért kicsit meg is hökkentette. Még nem tud pointírozni, tudatta az Igaz Szó olvasóival. Na hiszen! Na hászen!, szisszent fel János irodalmi nyelven és nagyréti tájszólásban. Miért várná el tőle valaki, hogy „pointírozzon”? Jóformán nem is tudja, mi az. Majd megnézi az idegen szavak szótárában, pillanatnyilag azonban nem sürgős. Ajeles „pointírozók”, a „hazai magyar toliforgatók”, Nagy István, Szemlér Ferenc, Szabó Gyula, Papp Ferenc és oly sokan mások, mostanában, a hatvanas évek közepén, mintha sebesen hátrálnának az időben. Erős szélben hátrálnak. Gyászfekete frakkot, hófehér ingmellet viselnek, fejükön kürtőkalap, nyakukban lobogó sál, kezükben karcsú varázspálca. A magasban, go- molygó fellegek alatt meg ott kereng a repülő gulya és az észrevétlenül gyarapodó dögmadársereg. A földön emberfejű oroszlánok és oroszlánpofájú emberek tűnnek fel, sürgölődnek, „sertepertélnek”. Egyikük (oroszlánpofájú?) a „pártkizárást” követő napon Uglár Vilmosnak, a Baimareana igazgatójának személyében sündörgött melléje a szerszámkészítő műhelyben, átfogta a vállát és bársonyos hangon biztosította: Brinza javaslatát elvetették; nem mozdítják el munkahelyéről. Igyekezzen tovább, legyen szorgalmas. „Akár a méh, a méhecske, a hangya, a hangyácska.” A besúgóknak meglepetésükben már- már kiugrott a szemük. Az éppen jelenlévő Bondics Miklós az ujjára ütött, Birtás Gábor becsorbította soros szerszámja vágóélét. Bondics sebesült ujjával a hóna alatt ugrós táncot, „felgyorsított” hórát lejtett, Birtás pedig a párt központi bizottságában „tevékenykedő” nagybátyjához, az illegalistához fohászkodott: járjon ki neki valami lógós beosztást. Kapna egy dossziét, azzal felelőtlenül furikázhatna a gyárban, ráadásul kedvére riasztgathatná ismerőseit kiagyalt történeteivel. Minden műszakra jutna egy géppisztollyal hosszában kettévágott „fasiszta”. Van belőlük dögivei. A „momentán” még nem besúgók sem maradtak közömbösek. Viskóiéi Gyula Kovács Gyulához szaladt, megvakarta (saját) fenekét és azt mondta: Holló hollónak nem vájja ki a szemét! Kovács Gyula János felé fordította tekintetét. Arra gondolt: Ezeknek biztosan nem volt semmijük, se házuk, se üzletük, családi címerük pláne nem. Fennhangon csatlakoott „öreg Gyulához”: A számból vette ki a szót. Sándor Milós, azaz: Nyikoláj rendületlenül támasztotta tenyerével a satuját. Holmi vasútépítés ürügyén „államosított” házán törte a fejét; hogy csikarhatna ki az eredetinél tetemesebb, egyre tetemesebb kártérítést a hatóságokból, de azért szakított időt padszomszédjára, Jánosra is. Látom, Vili puszipajtásod. Meg is véd az, ne félj. Ki a bort és a nőt szereti, rossz ember nem lehet. Van fogalmad arról, milyen dáridókat csapnak ezek a párt menedékházaiban?, kérdezte mérgesen. Nincs, válaszolta János, és nem vagyok az Uglár Vilmos puszipajtása.

988