Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 11. szám - Pusztai János: Önéletrajz III. kötet

egyenesen bátyja volt Polarecki Ferenc feleségének. Azt rebesgették róla, hogy karrierjét anyjának köszönheti, aki a második világháború idején kommunista röpcédulákat hurcolt a bugyijában. Innen oda, onnan amoda. A magas, pirospozsgás Berindan boldogságtól fuldokolva olvasta fel a titkosrendőrség, közelebbről: Pop Jonika százados fél oldalas jellemzését. Erdély Magyarországhoz csatolásának ágas-bogas kérdéskörén kívül minden benne volt, jöhettek a „felszólalások”. Valamennyien Jánosra másztak, nyálukkal csúnyán összekenték, de Lehóci, holott alkalma adódott ütni rajta, hallgatott. Előöklendezhette volna újságírói korszakát, néhány „bizalmasabb” beszélgetésüket a párt politikájáról, kétbalkezes gazdasági intézkedéseiről és egyebekről. Nem tette. A kis alacsony fickó mosolyogva rostokolt az első sorban. Mögötte, a többség, az „öntudatos tömeg” vagy Jánost szapulta vagy élte „mindennapi életét”; Scin- teiat, Romania Liberat, Népszabadságot, Ország-Világot, Ludas Matyit, Pent- ru Socialismot, Bányavidéki Fákylát olvasott, levelet írt, esetleg keresztrejtvény fejtett. Szavazáskor maguktól emelkedtek levegőbe a kezek, „tudat alatt”. Talpra ugrott egy Horincar (Pálinkás) nevezetű kovács és elkiabálta: János magyar zászlót tűzött ki a Tolvaj Dénes sziklán. Toporzékolva bizonygatta „igazát”, csakúgy pergett róla a szénpor, támogatója azonban nem akad. Még a véresszájú Berindant sem sikerült „meggyőznie”. Utoljára egy alkoholista lakatos, bizonyos Brinza (Túró) kért szót. Dülöngőzött valamennyit, majd követelte.: Jánost büntetésből távolítsák el a szerszámkészítő műhelyből, csökkentsék „minimálisra” fizetési besorolását, és ne dolgozhasson csak mint napszámos, (ziher). Jánost a zászlókitűzés somolygásra késztette, ez a mocskos javaslat azonban megrettentette; a vezetőség komolyan találja venni. Figyelte, milyen rezdülések keletkeznek az elnökségben helyet foglaló Uglár Vilmos igazgató arcán. Azt látt: semmilyenek. Az első sorban Lehóci tartományi pártinstruktor jobb lábát átvetette a balon és „diszkréten” megvakarta az orrát.

22.

Az Ösvény a világba megjelenésének puszta híre is megpezsdítette János körül a levegőt. Egyeslapok (Korunk, Utunk, Ifjúmunkás) szerkesztői rendkívüli érdeklődést tanúsítottak a „valóságirodalom” újabb lehetséges eredményei iránt. A Korunknál Kántor Lajos és Balogh Edgár, az Utunknál Llornyák József, az Ifjúmunkásnál Lázár László (Lazics) „szorított” Jánosnak. Amint aztán kiderült: jónéhány más „brancsbéli” szintén számontartotta, értékelte és természetesen: várakozással tekintett rá. Közülük, és nem csupán termetével, messze kimagaslott Gálfalvi György, az Ifjúmunkás hetilap fiatal „redaktora”. Korát tekintve egyelőre nemigen volt alkalma megmelegedni állásában, kifeküdnie helyét a melegnek, kényelmesnek képzelt „alomban”, mégis belevágott a sűrűjébe, vagyis ellátogatott Jánoshoz Nagybányára, a Gellértutca harmincegybe, bár tudta: kiszemelt riportalanyát éppen a román titkosrendőrség gin- csolgatja. Balogh Edgárhoz méltó, felfokozott lelkiállapotban viharzott be a lakásba és azon nyomban „meginterjúvolta” a „házigazdát”. Másnap a gyári)a is bement, hogy lássa: amikor nem alkot, miket művel az író? Cikke Beszélgetés Pusztai Jánossal címen (az is lehet, alcímen) hamarosan napvilágot látott az Ifjúmunkásban. Távozása előtt bejelentette: az Ösvény a világbaról ismertetést készül közölni az Utunkban. Mihelyt alkalma adódik rá, Létay

987