Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 11. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak
tartozó lelkek pályájukról letérnek és találkozás helyett keresztezik egymást, s még mielőtt felismernék a másikban önmagukat, egyik a másikat az ismeretlent, az ellenséget árokba taszítja, sazután valami mellékösvényen kódo- rogva keresik, keresik mindég azt az egyet, az egyetlent, míg csak véget nem ér az út, a sült gesztenye párázta decemberi ablaküveg s ölükben a hímzésre folydogáló ének elhomályosította előlük a medréből kicsapott időt s mélyen a nagy idő homlokára hajolva bizonyosak voltak benne, már elindult, valahonnan messziről, a távol országból, már útban feléjük az, akinek pillantásától egészek lesznek -, és amikor a rézcsengő jelentette érkezésüket, ó, hogy kedvébe jártak, milyen remegő áhítattal kínálgatták, foszlott az elébe tett kürtös- kalács —, és azután, hogy az utolsó falatig lenyelte, azután sohasem az volt, sohasem, még nevüket sem tudta a ködbozótból áttetsző dallamként kibontani, még hajukat sem tudta szál mentén simogatni, még tenyerére sem tudta emelni őket éjszakát világító csillaghímes égboltot homályba borító szövétnek- ként -, akkor félredobták az ablakközből a cserép rozmaringot és dühödt takarítólobbal fényesre törölték az üveget, az ablakfát megkönyökölték, kapkodó tekintetüket kiküldték az utcára, épp ott csikordult be a sarkon a töpörödött idővigéc, és ők —, már asszonyok, azt mondták: imhol az élet, az ölükben megbúvó nagyidő maradékát kasostól elébe hajították, amaz nem is vette észre hogy szöges sarkával sárba tapossa, úgy sárba taposta, hogy többé már nem is lelhették -, nem is keresték, és meghíztak és elsorvadtak, és pörlekedtek, és nevetésük repedt korsó kongása, sírásuk moslék sója, és a messziről jött férfiak vándorbotot faragnak, ki káromkodva, ki keserű hallgatagon felszedi magát, egy messze országba indul, sohasem abba, amelyikből érkezett, van aki a csatatérig meg sem áll, van aki a tengeren átkel, de legtöbb csak a szomszéd feleségének konyhájáig ér, aki épp a beléndeket kavargatja urának vacsorára, van aki az első kocsma lócáján hadonászik a vándorbottal-------------------------------------a házasság akkor történt — v alahol kapu csapódik, ő rázkódik, hátrál, előtte jégfal, mögötte jégfal, a rózsabokor rázkódik, aszott kelyhéből, a fonnyadóból most döbbenet szökken, a jaj: Áron! - elhaló leplét oltalmul nyújtja, feslő leplével itat borostás arcon törkölykönnyeket, egyik szirmát a homlokára, hogy felébredjen, másikat jobb szemére, harmadikat bal szemére, hogy lássam az a napok, lássa az éjszaka fényét, negyediket a lába elé, ne tántorogjon, ötödiket oda, szíve zsírpecsétes tájára, hogy nevére emlékezzék -, a botjára roskadó szája nyílna, hörgése a hangtükröt megrepeszti, a megtört rózsaszál szólna, kiáltását a repedés elnyeli, két egymásba ütköző hangtalan sikoly a tükröt némítja, süketíti -, összetöri, a hidat összetöri a semmibe zuhant híd felett, a kapu nélküli jégfal előtt a lefosztott rózsatő szétfoszlott kehelykendőjében hiába keres oltalmat, hiába takarná szemét, hogy fel ne ismerje a felismertet, a vőlegény trónját szeplősítő bitorlót
