Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 11. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak

felé nevét, a dicsőségest, már válaszolnék, én mondanám, vagy ő? - nem, maga a név, a titkos csendülne tündöklő hangtükörben: Rózsa vagy

a vétlennek mi volt a vétke, a törvény előttinek mi törvényszegése, aki nem ismert erényt, sem bűnt, sem szükséget, aki nem eszmélt rá, hogy él, nem vette észre, hogy halott, aki nem kívánt ragyogni, akinek ragyogása a nagyvilág, aki nem tudta, hogy pazarlása áldozat, akinek gondolata volt a tett és teste a gondolat,

akinek az áldozathoz semmit sem kellett lerombolni, mert nem ismert tárgyakat, csak lényeket, érintésének formáit — mit mulasztott, aki sejtelem nélkül a kelyhét bontó fényről a dicsőséget sziromról sziromra sokszorozta, milyen homály borult a hangtükörre, micsoda tompa döngés hörpintette visszhangtalan gödrébe nevének öt örömlevelét?

a fényrés bezárul, a hangtükör vakul, a híd meginog, valaki tántorog - szembe, a felhő hördül, a víz morajlik, valaki, ismerős, a lábbeli sáros, a gúnya rongyos, mellényén pecsét, zsebében bütykös, kotyog, az ital hínáros, kortyol, hörpint, göcsös bot, zörget, földet túr, motoz, fatövén kotor, beleszúr, bothegyen rothadt körte, bot hadonászik, szennyvíz hídra csap, loccsan, híd roskad, valaki szemközt, nyekereg, kurjant: hejterózsámgalambom---------h

angot ő nem hall, részeget nem lát, szirmára mégis szürke tetű hull, borzad, rázkódik - honnan, honnan, talán a sanyarú gyerekek hozták az iskolába? nem lehet, hiszen mosdatta őket, talán Samu, a komondor? nem lehet, hiszen Paraschiva szombat este fürdette, sűrű kefével sikálta, és ez a tépő szél, a vén hegyek északi szele, a testéből nőtt kendőt magára vonja, magát a nagyvilág fátylába burkolja, most tüstént — összeérnek - ütköznek, a híd reccsen, inog, a bot rózsafa gyökerébe botlik, hernyó vállára mászik, tapad, nyakszirtjét tetű marja, hová rejtőzni, kendője, szélkönnyű teste hámlik, ég, zsugorodik, égszín leheletét pálinkabűz üldözi, csészelevele sárgul, bibe görcsbe szárad, porzó reszket, tántorgó árny kurjant: rózsarózsigalambomlégymárenyémha- mondom — nem, nem hallja, a szakítás, a távozás, a rázkódtatás — a nagy időbe, első bölcsőjébe visszamerülő lélek dehogy is látja a jégfalba vésett időcsiga kanyargást, dehogy is emlékezik az összetört idő erre-arra kapaszkodó, zuhanó fondorlataira, pedig hogy áhította, akkoriban, gyengéd alázatában nem mert a napba nézni, szemérmes vágyakozásában apró bimbóvá húzódott össze, s minél parányibbá vált, annál hatalmasabb, annál forrób sugarak ígérték a betakaró, a kibontó ölelést, vajh’ elég kicsiny leszek-e, beleférek-e, s a gondolat szempilláinak árnyában rózsaszín szirmokat feslett, hogy egy pillanat múlva valamennyi ismét a szendergő várakozás folttalan türelme alá rejtőzzék, — mit tudtak akkoriban a lányok arról, miközben az eljövendő titkos nevét vánkoscsücskébe, asztalkendő hímes mezejébe varrták, és a téli napforduló éjjelén ólomba öntötték, mit tudtak arról, amit ő sem sejtett, mit tudhatták, hogy a házasság a hanyatló időben akkor történik, amikor az egymáshoz

977