Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 1. szám - Bertha Zoltán: Pécsi Györgyi: Olvasópróbák

sen ragaszkodni hozzájuk: az idegen közegben való létezés törvényszerűen vezet a hontalanság, a meghasonlás, a keserű gyötrelem, s gyakran a csökkent értékű életvitel feloldhatatlan kríziséhez. Mert az anyanyelvi műveltség feltétlen ontológiai bázisa a gondolkodás, a szocializálódás, az értelem, a világelsajátítás differenciáltságának és minőségének. „Nem lehet elfutni valamitől, ami bennünk van” - idézi a szerző a felvidéki Tőzsér Árpádot, hogy ezekből a kortársi szülőhaza-értelmezésekből és azonosulástípusokból kiderüljenek a magyar sors tragikus és ezután is meghaladhatatlannak tetsző dilemmái: az erkölcsi vállalás és a szenvedő szolidaritás bonyolult paradoxonai, a lét nélküli tudat kínja, hogy megkettőződik, széthasad „a valóság, amit nem lehet elfogadni, s a vágy, amit nem lehet megvalósítani”.

Ez a drámai skizofréniára hajlamosító kiszolgáltatottság és létszituáció hangolja torokszorítóan meditatív-elégikussá vagy éppen tiltakozóan izzóvá és szenvedélyessé a kiemelkedő kisebbségi magyar költők, írók alkotásait - Kányádi Sándortól, Sütő Andrástól Tőzsér Árpádig és Szilágyi Domokosig. Elsősorban az ö életművük belső hangnemi, képi, szemantikai és stilisztikai sajátosságait boncolgatják a könyv alapvető tanulmányai. Kányádi Sándor költői útjának egyszerre beleérző és logikusan lényeglátó végigkísérése nyomán hatásosan tárulkozik föl az a folyamat, amely során a naiv, bensőséges, vallomásos népiesség dalformái a modern személyiség felzaklató tudat- és emlékezetmozgásait leképező, többdimenziós versstruktúrákká fejlődnek át. A harmónia megrendülését formailag is jelzi a kitágított idő- és térszinteket, gondolati övezeteket összeszervező látomásos, metaforikus-példázatos, epikus és drámai-dialogikus kompozíciók felépülése — az örökös veszélyeztetettséggel vívott küzdelem lüktetésében. A további kutatás számára is megkerülhetetlen lesz az, ahogyan - amilyen invenció- zusan - Pécsi Györgyi összehasonlítja a Halottak napja Bécsben és Mozart Rekviemjének szerkezeti egységeit, megállapítván: „adva van tehát egyfelől egy huszadik századi, avantgárdra jellemző montázstechnika egy teljes szabadságot adó asszociációs lehetőség - s mindez egy tizenkilencedik századi, zenei műforma kereteiben realizálódik”. De termékenyek a közösségi pusztulás és identitásvesztés balladás iszonyatát szuggeráló lírai dísztelenségre, s a szaggatott, félelemteli lélegzetvételre utaló, jelen- téssokasító enjambement-okra vonatkozó észrevételek is. Valamint a védteleneket és megalázottakat szolgáló etikai axiómák taglalásai, amely morális imperatívuszok kapcsán Székely János is Kányádi erkölcsi értékrendszerének következetességét és ellentmondás-mentességét nyomatékosította. Érdekes, hogy bár Székely János lírai remeke, A vesztesek éppen ilyen kérlelhetetlen premisszákat tételez és szilárd konklúziókat vall, ő maga - mélységes szkepsziséből eredően, az elnémító kilátástalanság jegyében — viszont az alanyi költői elhallgatást választotta már korán, a hatvanas évek végén.

Szilágyi Domokos véges és végtelen határát ostromló költészete páratlan forma- gazdagsággal és polifóniával demonstrálja az egyetemes létfájdalom mindennemű - fizikai, biológiai, történelmi, bölcseleti - eluralkodását. A korai túlcsigázott hit és szenvedély az univerzális értékmegsemmisüléssel szembeni tehetetlen lázongásba csap át, a felajzott remény apokaliptikus „haláltánc”-víziókba, kozmikus illúziótlanságba fordul. A disszonáns, kakofonikus versszimfóniákba, a kiáltás-típusú neoavantgarde, neo- expresszionista intonációba sűrűsödő végletes kiábrándulás természetrajzát, variációit sokan és sikeres alapossággal térképezték már föl (Cs. Gyímesi Éva, Kántor Lajos, Szakolczay Lajos, Pomogáts Béla stb.) - s hozzájuk csatlakozik Pécsi Györgyi is. A Szilágyi-líra tömör és felidéző erejű, pontos verselemzésekre (például a Búcsú a trópusok- tóí-kötet monumentális darabjainak átvilágítására) támaszkodó általános jellemzésén túl is tud azonban a szerző újat és fontosat nyújtani. Bravúros szisztematikussággal fejti fel, hogy miképpen alakul a lírikusi én reflektált és egzisztenciálisan megszenvedett kapcsolata az emberiségnyi vagy hazányi közösséggel, a genus-szal vagy a nemzettel, milyen ennek a sorsdeterminált költő-szerepnek az antropológiai státusa. A költő mint az emberi nem, a közösség reprezentánsa és szószólója, mint útkereső, „elöljáró” vátesz (látnok, próféta, garabonciás) veszi vállára a tényleges, korlátozott, bű94