Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 1-2. szám - Határ Győző: Életút 2.
az utolsó napokban. Mert hogy borzongott. Azt mondja: semmi-semmi, Édesanyám! Csak felugróm a lakásba, egy sálért. Egy meleg sálért. A lépcsőházban érte? A gangon? Már a lakásban? Kezében volt? Visszaindult a sállal? A légópincében maradottak azt hihették, ég-fóld összeszakad. Akkor oldották ki bombaterhüket a gépek a ház fölött. A telitalálat a hétemeletes kártyavárat földig rombolta. Marikát - aki csak egy sálért fölszaladt - nem volt hol összekanalazni, merre keresni: pillanatok alatt a csontszilánk és a hús pépjévé kenődött, közésajtolódva a mesterfalak leszálló téglaszikláinak. Először hallottam. Kelen Tibor! Szerelmetes barátom, ki halálodban harminc se voltál s ma már az unokám lehetnél! Ki voltál két fejjel magasabb, Praxitelész vésőjére méltó klasszikus, csigafurt-hajaddal, deli termeteddel! Ki voltál nálam sokkalta sokoldalúbb, saruszárnyas futásban sebesebblábú, úszó-teniszező, te ki úgy olvastál latinul-görögül, ahogy én soha, kinek színérzékét, rajzkészségét, térlátását, leleményességét, komputert-megszégyenítő ornamens-káprázatait nem győztem csodálni s ki voltál lélekalkatodban toleránsabb, elmédben élesebb - százszorta!... Bár odaadhattam volna magam érted, hogy te élj, helyettem, életre-százszorta-érdemesebb; hogy te érted meg légyen ezt a kort rám-emlékezőben. Ki lehettél volna idők múltával sógorkám, hiszen húgocs- kád is nekem cseperedett csúfondáros-nevetősen, nekem pendült-telt-teljese- dett s lehetett volna igazi párom, ifjonti és világszép... ha lett volna olyan idő és annak múlta. Életterveink zsengéi, aligsejtett, el-sem-is-rebegett élettervek elfüstölgése s már az sem látszik, hol füstölögtek el! Tiborom! Marikám!... S akkor már összeborultunk és együtt sírtunk mi hárman, Kelen néni, Kelen bácsi és jómagam. Hiszen fogadtak volna ők fiuk-helyett-fiuknak: de nekem volt apám-anyám. Szemérmesen visszahúzódtak hát, de csüggtek is rajtam, mint fiuk életének tanúján; eggyel több félbetört oszlop a márványsíremlékek emléktemetőjében s a háttérben húszmillió halott. Látogattam őket, valamig lehetett (a kitelepítésüket a börtönben értem meg) s ápoltam emlékeinket; megüresedett életükkel úgy tengődtek abban a földszinti szo- bakonyhásban a harmadik udvar aknája fenekén, mint a zörgő hüvelyek, és atyaúristen, ha nem szégyellném a bagaria szó gorombaságát, úgy is mondhatnám, hogy azok a gyászukba-szerencsétlenségükbe belerokkant öregek lettek, akiknek a kitelepítés - megváltás volt. KL Hogy értelmezed? Vezeklés? Tán hogy szenvedéstörténetükkel hódoljanak gyermekeik emlékének? A szorongattatás elfogadásával tetszésre találjanak fiuk elsárgult fényképportréja előtt? Oly nagy volt a rohanás, hogy akkor nem értem rá gondolkozni se rajta. Te sem vagy jobb a Deákné vásznánál s valid be: te sem gondolkoztál rajta, milyen érzés az, ha valamiben beigazolódik azoknak a szava, akiket utáltál-s-megvetettél. Járta az emberragadás, a férfiak össze- fogdosása-egybeterelése az utcákon, indították őket a pályaudvarokra, beva- gonírozták és vitték Kelet felé. Ugyanakkor serényen súrolták-vakargatták lefele a falakról a nyilas propaganda falragaszait, amelyek Keletre kanyargó tehervonatot ábrázoltak tele bevagonírozott emberekkel s a szerelvény végén ott ül a Kaszás Halál... Hol rimánkodva kértek, anyák, asszonyok, segítsek, az orosz tudásommal biztosan kiszabadíthatom fiukat, férjüket: amíg nem 9
