Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 10-11. szám - Soltész István: "Szép a kettős székelyhuszár"
SOLTÉSZ ISTVÁN zép a kettős székely huszár” Krúdy álmoskönyve szerint huszárral álmodni vigalmat jelent. A közminősítésben valóban körbelengi a figura alanyiságát a léhaságba esett habitus, a mulatozás, szerelmi csínytevés képzete. Feledve, hogy a fényes kard korántsem öltözetkiegészítő dísz, hanem az öldöklés vércsatomás szerszáma, ami nemcsak osztja, hanem magára is vonhatja i-g-jji a halált. I LÍ'i-i A régmúltban harcra váró lovas katonának kürtszóval Wfl mBB jelezték az indulást. „Felülőt” fújtak. Pázmány a halálra való készüléssel társította a katonai műkifejezést. Egyik prédikációjában így gondolt az utolsó útját járó emberre: ,„Akkorra hadgya jobbítását mikor felülőt fújtak, mikor a méllyé köhög és kimenő félbe vagyon lelke”1 A paraszti huszámóták a katonasors egyetemes komorságát, tragikumát fejezik ki, őszintén közvetítve a tényleges emberi érzelmeket. A szavak nem bújnak a véka alá. A kényes — fényes víg életről leginkább a toborzódalok zengeményeznek propagandisztikus szépítéssel. Egy gyors és közönséges összevetés. A parasztlegény indulatos. „Verd meg isten a nagyságos urakat, / Mér sorozzák bé a magyar fiukat? / Az elejét mind elvitték huszárnak, / A másodját hatvankettes bakának.”2 A hivatásos verbunkoló altiszt, kötelességének megfelelően dalol, táncol, muzsikáltat, bankót lobogtatva csábítja a mezítlábas legényeket. „Nincs szebb, mint a huszárgyerek, ha lovára kaphat, / Amerre jár, mind kitárul a virágos ablak, / Lova táncol, kardja villog, a csákója fénylik, / Büszke fejét, ha civilt lát, fölveti az égig.”3 Eredeti mintáját valahol az úgynevezett nemesi költészet forma- és lényegkultúrájában lelhetjük. Mint amilyen például Szakolczi István 1762-es gyűjtésében talált világi ének. „Három féle dolog tartóztat engemet ez világ teczésben, / rajtam szép fegyverem, kardom a kezemben, lovam pedig üzés- ben, / de mindezek fölött még egy kegyes engemet biztat jó reménységgel.”4 A katonáskodás úgy bevarrta magát a paraszti élet köznapi sűrűdékébe, mint az ember mivoltának természetes lételeme. Pedig a kétesértékű fajkarak- terológia ellenére a magyar földmíves normális ember, életet és családot szerető békés lény, mint valahány más kollégája a világon. Nem vérszomjas, nem haragtartó. A harctéri halált, a háborút soha nem kedvelte, nem forszírozta, értelmét nem találta. Egyébként is mindig utólag nevezték ki hősnek. Szégyenkezett a legény, ha nem vált be a sorozáson? Tele volt a paraszti élet a nevelés kialakult szokásrendje szerint próbatétellel. Már a suttyó gyereknél a 967
