Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 10-11. szám - Ságvári György: Huszárok a 18. században
nem feledkezhetünk meg egy ezredalapítás és -fenntartás pozitív vonásairól sem. Tudjuk, hogy a Károlyi-birtokon, Bátorkesziben létrehozott posztóüzem, vagy az Esterházyak, Forgáchok posztómanufaktúrái, elsődlegesen az ezred ruháztatását, egyben azonban a hazai textilipar fejlődését is szolgálta. HUSZÁROKA CSATATEREKEN Sok hőstettet, huszárbravúrt, huszárcsínyt őriznek a 18-19. századból a történelem lapjai. A rangos huszárok nevei, híres tettei széles körben ismertek. Hadik András, Ná- dasdy Ferenc, Simonyi óbester neve ismerősen cseng. Hadik berlini portyája kötelező iskolai tananyag, és ismerős, bár hitelességét tekintve kétségbe vont történet Simonyi óbesteré is, aki a versailles-i udvarban Napóleon trónját is „bitorolta” egy rövid időre, miközben ott a trónuson kiverte a pipáját. A nagy csínyek mellett szép számmal ismertek kis csínyek, kis hőstettek is, amelyek „alvitézek” nevéhez fűződnek, s amiért arany vagy ezüst érdempénz, mellpénz (azaz kitüntetés, ahogy az időben nevezték) járt. Kis Károly a 19. század első felének jeles hadtudósa össze is gyűjtött egy kötetre valót az alvitézek jeles cselekedeteiből. Az ő eseteik kevésbé ismertek, idézzünk ezért néhányat a kötetből, megtartva a korabeli híradások retorikáját. Például Nagy György huszárkáplár esetét. A káplár a 3., Ferdinánd főherceg nevét viselő huszárezredben szolgált. 1795. augusztus 22-én a krónikás szavaival élve „olyan elszántan, olyan vitézül viselkedett, hogy minden jelenlevőket méltó álmélkodásra indított.” Történt, hogy a francia ellenség Augsburg falai alatt a Lech folyó hídja felé közeledett. A hidat a visszavonuláshoz biztosítani kellett, ami katonailag eleve reménytelen vállalkozás volt. Nagy György azonban nem rettent meg, és 12 emberével a franciáknak ugratott, sok franciát levágtak, olyan sokat — úja a hadijelentés -, hogy az ellenség a levágott tetemek miatt nem is tudott tovább menni. Nagy György volt az „elölvagdalkozó, ellene száz kardok villogtak”, s amint a harc végével megszámolták, 23 sebet kapott. Négy embere elesett, de a maradék nyolccal sikerült egérutat nyernie, úgy, hogy öt magát egy Okenka Gábor nevű közhuszáija mentette ki. Az életben maradottakat természetesen megjutalmazták. A napóleoni háborúk egyik híres alvitéze Hemmer Sámuel őrmester volt. Hemmer több ezredben is szolgált, s ahogy a koalíciók változtak, úgy került szembe hol franciákkal, hol oroszokkal, hol lengyelekkel. Az aspemi és a wagrami csatában szerzett érdemeiért ki is tüntették ezüstéremmel. Részt vett az 1812-es oroszországi hadjáratban is. Itt szembe kerültek „egy szörnyű csapat kozákkal”. Ennyi kozákkal természetesen csak a magyar huszár ér fel! Hemmer, amint „a tusagomolyhoz ér, felbátorítja a társakat, új lelket ád a verekedésnek, új csata, új mészárlás” - írja a korabeli híradás. Természetes, hogy a végén szétszalad a kozákság. A háború végeztével Hemmer igazán megdicsőült. Hadnagyi rangot kapott, 30 esztendei szolgálatáért pedig magyar nemességre emeltetett. Tartsa az Isten! - fejeződik be a tudósítás. Nemkülönben híres őrmesterek Száló Ferenc és Konrád György ezekből az évtizedekből. Mindketten a Székely Határőr Huszárezredben vitézkedtek, és híres tettüket 1793. november 15-én „egy szép őszi reggel” hajtották végre. A két huszár kis csapatával megkerülte a csatára készülő franciák balszámyát, és váratlan rajtaütéssel olyan zavarba hozták őket, hogy az ott lévő franciák, még az ágyúikat is hátrahagyva menekültek. Szálót arany, Konrádot ezüst érdemjellel tüntették ki. És folytathatnánk tovább a Nagy Györgyök, Hemmerek, Szálók, Konrádok történeteit, mert van belőlük jócskán, hiszen sem háborúból, sem buzgó harci kedvből, sem férfias vakmerőségből nem volt hiány. És a huszárság is fennmaradt még jó másfél évszázadig. 906
