Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 10-11. szám - Ságvári György: Huszárok a 18. században
is vitézi. Azonban másokkal ellentétben ettől a szerelemtől természetesen nem puhul el. Megmarad vitéznek, hiszen „szívében Venus is Bellona is elfér”. Persze a magyar vitézség nála sem csak ennyiből áll. A francia háborúk hatása alatt írt egyik-másik költeménye már kifejezetten harci buzdítás, mint A vitézkedő magyarokhoz című is. „Rajta magyar! harcon kell pálmát szerezni tenéked, Harcra vitéz nemzet! természet is arra tanított Hogy paripán üljél, hogy kard legyen a te kezedbe” Aztán az ősökre hivatkozik, Attilára és Almosra, akikhez ha a mostani vitézség híre „a holtak siket országába mehetne”, bizonyára a legnagyobb elismeréssel szólnának róla. Hogyan vélekedett a külföld a magyar huszárokról? Európa mindvégig számon tartotta a csapatnem magyar eredetét. Történelmi tény, hogy az idegen hadakban megszervezett első huszárezredeknek elsöprő többségben magyarországi legénysége volt, és főként a Rákóczi-szabadságharc után külföldre került volt kurucok közül verbuválódott. A tisztek is kuruc emigránsok, akik közül idegen földön jó néhányan értek el magas rangokat. Közülük talán a legismertebb Bercsényi László neve, aki a francia hadsereg marsallja lett. A század folyamán szinte állandóan biztosítva volt az utánpótlás Magyarországról. Hol a hivatalosan is engedélyezett toborzás, hol pedig a dezertorok jelentkezése adta az utánpótlást. Ez a körforgás biztosította egyrészt a magyar eredet tudatának folytonosságát is, amelyre „rásegítettek” még az olyan „propagandaanyagok” is, mint amilyet az osztrák örökösödési háború idején egy élelmes augsburgi könyvkereskedő, Martin Engelbrecht jelentetett meg színes katonaábrázolások formájában. Színezett rézkarcok, kis négysoros versikével, ahogy azt a kor divatja megkívánta, amelyek a magyar királynő, Mária Terézia huszárjait (is) egy távoli egzotikus vidék fura öltözetű, vad kinézetű katonáiként ábrázolták. A huszár különlegessége, főként a viselet okán megihlette a magasabb művészet jeles képviselőit is. A korszak neves művészének, David Morier-nak köszönhetjük például, hogy hiteles művészi ábrázolás maradt fenn Mária Terézia magyar huszárjairól. Ezek a festmények egyrészt nívós műalkotások, másrészt a viselettörténet elsőrangú forrásai is. Morier megfestette az akkor létező összes huszárezred egy-egy katonáját, hivatalos uniformisban ábrázolva azokat egészen a legapróbb részletekig. A Kálnoky- ezred lovára támaszkodó, pipázó katonájának hányaveti tartása, az, hogy beláthatunk a huszár hóna alá, egy érdekes viseleti trükkre is felhívja a figyelmünket. Ezt más forrásban hiába keresnénk. Megtudjuk, hogy a dolmány oldalára, a kar vonalában, azért, hogy a posztót a súrlódástól kíméljék, egy tenyérnyi szélességű, a hónaljtól a csípőig tartó borító bőrt varrtak, aminek külön mintát is kitaláltak. A minta természetesen egy stilizált tulipánforma. Mint látjuk tehát, a masszív huszárkultusz több irányból is táplálkozott, s jelenléte a magyar közgondolkodásban már egészen a 18. század elején kimutatható. Ez a kultusz valós történelmi tényekből, a könnyűlovas katona harci értékéből, a ráruházott „nemzeti küldetéstudatból”, hol igazolható, hol pedig hamis sztereotípiákból, és rárakódott mítoszokból alakult ki. A kultusz igazi letéteményese a magyar nemesség volt, amely szinte magáénak tekintette ezeket a lovas katonákat, vagy éppen saját magát is huszárnak számította. Ha egy-egy alkalommal ősi törvényei szerint fegyverbe szállt, s mint nemesi felkelő táborba vonult, küllemében egyáltalán nem különbözött a huszártól, legfeljebb harcértékben, ami azonban igen jelentős is lehetett. 897
