Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 10-11. szám - Ságvári György: Huszárok a 18. században
van hivatva őrizni a régi magyar harcmodort, nekik kell átmenteniük az ősöknél megcsodált katonaerényeket. Ennek, a magyar nemesi társadalom széles rétegeit átható, lényegében konzervatív nemzeti szemléletnek egyik meghatározó egyénisége Károlyi Sándor volt, a szatmári békekötő, aki 1734-ben Pozsonyban újonnan szervezett huszárezredének zászlószentelési ceremóniáján elmondott lelkesítő hangú beszédében ki is fejtette ezeket a gondolatokat. Elmondta, hogy nem „privata intereressentiáért”, hanem fölséges királyához tartozó hív- ségének és kötelességének megbizonyítására hívta életre az ezredet, és azért — és itt következik gondolatainak lényege —, hogy „az igaz magyaroknak applicatiojára és acco- modatiojára s hajdani dicséretes magyar vitézlő rendéivel dicsőséges fönntartandó szokása s rendi szerént eltemettetett vitézi jeleinek újabban napfényre való hozására és hírének, nevének terjedésére”, továbbá azért, amint erről tisztjei kötelességeinek taglalása közben hivatkozik, hogy „édes magyar nemzetünk hajdan dicsőséges szép híre, neve, magok jó viselésével s engedelmességükkel s ahol szüksége hozza, bátor vitézi szívvel tündököljön, nevelkedjék és terjedjen”. A HUSZÁR MÁS SZEREPEI Nemcsak a katonák, nemcsak a politikusok, de a század jeles költői, írói is a huszárokban vélték látni a magyar hagyományok igen fontos letéteményeseit. Vallották, hogy ennek a küldetéstudatnak konkrét külső jegyekben is meg kell nyilvánulnia, mint amilyen például a viselet, amelynek e felfogás szerint az a legfőbb hivatása, hogy konzerválja a régi magyar (öltözködési) tradíciókat. Gvadányi József effajta hajlama ismert irodalomtörténeti tény. A Peleskei Nótárius például azért korholja a nyalka huszárkapitányt, mert az „szép magyar ruhájából csúfot űzött”, azazhogy idegen (német) kaputot vett magára. Persze a korholás nem volt hiábavaló, hiszen a jó győz, a rossz jelkép megsemmisül, a huszár ugyanis összeszabdalja a nájmódi, mellesleg a császári-királyi haderő valamennyi lovas csapatneme tisztje által hivatalos egyenruhadarabként viselt kaputot. S hogy teljes legyen a győzelem, a magyar huszár megfogadja azt is, hogy „Magyar ruhán kívül más nem jün testére S általa több motsok nem száll nemzetére.” Felsorakozott erre a fajta hagyományőrzésre a korabeli sajtó is. A mindenes Győjte- mény egyik számában (1819-es évfolyam) az újságcikk ismeretlen szerzője így írt: „Hihető, hogy az idegenek a magyar öltözetet régen is becsölték, mert nincs nyoma, hogy azt gyalázták volna: de most is becsülik, mert gyalog katonáiknak csákót, lovagjaiknak magyar huszár öltözetet adnak. Hihetetlen tehát, hogy azon magyarokat becsüljék, kik nemzeti ruháikból kivetkeznek.” A 18. század végi, 19. század eleji magyar irodalom hagyományféltéssel, a nemzeti tradíciók védelmével foglalkozó vonulata feltűnően gazdag. A téma például Csokonai Vitéz Mihályt is megkísértette. Az igaz ugyan, írja A magyar gavallér című versében, hogy minden nemzetnek megvan a maga cifrán csillogó ruházata, de a magyar gavallér ruhája túltesz mindeniken. A zöld mente, az „ázsiai veres nadrág”, a karcsú csizmán az arany sarkantyú, az almás szürke csódör, a csótáron az arany Meander, a nyusztos kalpag, mind mind a magyar gavallérság külső jelképe. Ha pedig a gavallér eddig számba vett sokoldalúságának „tartalmi részéből” hiányzott volna valami, például a szívtipró férfiasság, ezt most pótolja a költő szava. Tudniillik ugyanis, hogy a magyar gavallérban a szerelem 896
