Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 10-11. szám - Ságvári György: Huszárok a 18. században

hadrendjébe. Az integrálódást a korszak sajátságos háborús metódusa segítette elő, amely a nagy csaták, a nyílt ütközetek elkerülését, a „minél kevesebbet kockáztatni, annál többet nyerni” óvatos taktikáját tekintette vezérlő elvének. Ehhez a taktikához feltétlenül szükség volt egy gyors mozgásra képes lovas csapatnemre, amit a hadvezér hol felderítésre, hol az ellenfél folytonos zaklatására, máskor rajtaütésszerű betörésekre, vagy a megvert ellenség üldözésére vehetett igénybe. A huszár ejtette foglyul az ellenséges futárokat, ha csak tehette, zavarta az ellenséges szállítási vonalakat. Felhasználták őket megtévesztő manőverekre, a század második felében pedig a nehézlovasság támogatására, váratlan erőfölény megszerzésére, és a támadás lendületének növelésére még a közvetlen lovasrohamokban is részt vettek. Mint látjuk, mindezen harctevékenységben fontos elem a mozgás, a váratlanság, az (egyéni, katonai) intuíciós képesség. A huszárság eme tulajdonságait a század jellegzetes kisháborúiban vagy ahogy szinonimáival illették: különítményháborúiban, portyázó háborúiban teljes mértékben kihasználták.

Egy, a kisháborúk elméletével és gyakorlatával foglalkozó francia nyelven megírt 18. századi hadtudományi mű (szerzője a francia hadseregben hadmérnökként szolgáló magyar ember, Jenei Lajos) meghatározza, hogy milyen képességek birtokában is legyen az a katona, a portyázó, aki alkalmas a fentebb leírt harci tettek véghezvitelére. „1. termékeny képzelőerő a szándék, a fortély és a lelemény vonatkozásában; 2. éles elme, amely képes a harcmezőn a hadi vállalkozás minden körülményével számot vetni; 3. rettenthetetlen szív minden váratlanul feltűnő veszéllyel szemben; 4. magabiztos, mindig határozott magatartás, amelyet sohasem gyengít szorongás egyetlen jele sem; 5. szerencsés emlékezőtehetség, hogy mindenkit nevén szólíthasson; 6. éber, erős és fáradhatatlan természet, hogy mindenhol jelen legyen és mindenkibe lelket öntsön; 7. helyes és gyors szemmérték, hogy felfogja a harcmezőn a terepből és a menet közben észrevett tárgyakból fakadó hasznosságot és használhatatlanságot, továbbá az akadályokat és á veszélyeket; 8. olyan érzelemvilág, amely erősíti az egész csapattest tiszteletét, bizalmát és ragaszkodását.”

Szinte önmagát kínálja összehasonlításra a portyázóval szemben az a katona típus, amely ugyancsak jellegzetes figurája a 18. század háborúinak, nem kis-, hanem „nagyháborúinak”. Ez a katonatípus a porosz ideálkép, akinek tizennyolc tulajdonsága alább így következik: „istenfélelem, okosság, bátorság, halálmegvetés, józanság, éberség, türelem, megelégedés, hűség, engedelmesség, tisztelet, figyelem, a testi vágyak megvetése, becsvágy, önmegtagadás, kifogástalan szolgálat, tudomány, jó természet. (Passmann Dávidé vitézlő rend eredete, dicsősége, kiválósága és jelessége, valamint ennek 18 szükséges tulajdonsága.) Mint tudjuk, ennek a katonafajtának a megszületéséhez hosszú időre volt szükség. Amíg a csatatereken megjelenhetett ez a begyakorlott, nemcsak egyszerűen fegyelmezett, de vasfegyelmű, csak parancsra cselekvő gépember, a gyakorlótereken kellett eldőlnie sok mindennek, ott, ahol a káplárpálca suhogott.

Amíg az egyik a masszív megbízhatóság, a másik ehhez képest maga a kreatív erő. A század háborúiban mindkét típusra szükség volt. Bár a huszár sem mentesült az abszolút hatalom által központilag előírt és betartatott drill alól, a kiképzőtereken az ő fejére, hátára is kötelezően sújtott az évszázad jelképeként is tisztelt káplárpálca, mégis, a 18. század sok-sok katonája között a huszár volt az, aki a legtöbbet megőrizett a klasz- szikus zsoldos korszak régi típusú, ösztönös katonájából.

Ezeknek a katonai erényeknek a tudatos vállalása is hozzásegíthetett ahhoz, hogy a 18. századi nemesi ideológiában, rendi gondolkodásban a huszár alakja egyfajta nemzeti identitáshordozóvá lépett elő. A Habsburg birodalmi haderőben szolgáló huszárság a 18-19. században a magyar nemzeti haderő meghatározó, presztízsét tekintve elsőrangú részének számított. A huszárezredek - a 48-49-es szabadságharc előestéjén számuk 12 - jelentették a mindenkori „magyar király” lovasságát. Úgy tartották, hogy ez a lovasság

895