Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 10-11. szám - Domokos György: A szombathelyi vár fegyverei a XVI-XVII. században
különböző időpontokban, valamennyi fajtát megtaláljuk, sőt, 1607-ben még a finomságot is feltüntették, mondván: „durvább gyújtópor 1 hordónyi”. A leltárak arra utalnak, hogy a várban is készítettek lőport, mivel az alkotóelemek közül a két nehezebben elérhetőből, a kénből és a salétromból külön is tároltak. Ezeket, főként a salétromot, messziről kellett ideszállítani, míg a faszenet helyben is elő tudták állítani. Hordókban tárolták a kisebb méretű, főként a kézi lőfegyverekhez való golyókat. A nagyobbakat nagy faládákba gyűjtötték, vagy egyszerűen halomba rakták. A kézi lőfegyverekhez való golyókat ólomból készítették, ezeket is helyben. Erre utalnak a vár készleteihez tartozó ólomlemezek, és a különböző méretű golyóöntő formák. Bár nincs rá konkrét utalás, mégis feltehető, hogy az ágyúkhoz is tudtak vasgolyókat gyártani. A golyók között is akadt néhány érdekes fajta. Először is az ólommal körülöntött kőgolyó. 1565-ben és 1571-ben szakállasokhoz, 1607-ben falkonétákhoz valókat említenek. Lehet, hogy e különös megoldás révén a drága ólommal akartak takarékoskodni, illetve ezen keresztül a szintén nem olcsó lőporral is, mivel könnyebb lövedék kilövéséhez kevesebb is elég volt. Emellett 1607-ben kartácsot is összeírtak. Ez abban az időben két féldarabból összeállított fa-, vagy bádogszelencéből állott, amit az ellenség „legnagyobb örömére” vas, kő és üvegtörmelékkel töltöttek meg. Kilövés után a szelence szétesett, és tartalma széles sávban szétszóródva sok támadót tudott harcképtelenné tenni. A lőfegyverek számos további elengedhetetlen tartozéka is megtalálható a leltárakban. Ilyen a kanóc, amit az akkori kézi lőfegyverek általánosan elterjedt kanócos elsütőszerkezetében használtak, illetve a tüzérek gyújtópálcájára tekerve az ágyú elsütésére szolgált. A puskapalackban a lövészek a puskaport, a tüzérek a gyúlyuk felporzására használt finom gyújtóport tárolták. Ezeket rendkívül díszes kivitelben, csontfaragással, nemes borítással, vésettekkel is készítették, nyilván a gazdagok számára. A puskavesszővel a lőport, a fojtást és a golyót nyomták bele a csőbe, ami nem kevés erőfeszítést igényelt a lövésztől. Ilyen „döröklő”, valamint tisztítópamacs, vagyis „pemete”, és töltőkanál tartozott az ágyúk felszereléséhez. Már ha egyáltalán megvoltak. A korszak jellegzetes harci eszközei az ún. tüzes szerszámok. Rendkívül változatos formákban készítették ezeket, a helyi igényeknek és lehetőségeknek megfelelően. Sokuknak csak a neve maradt fenn, és fogalmunk sincs, valójában hogy néztek ki, miből készültek. Szombathely várában a tüzes koszorút említik 1607-ben. Ez egy szurokkal, olajjal átitatott, lőporral, kénnel töltött szalmakoszorú volt, amelyet meggyújtva, kézzel vagy a kopja hegyével hajítottak az ellenség közé. Az elmondottakon túlmenően számos egyéb, talán nem is kevésbé fontos fegyverzet, használati tárgy és eszköz szerepel a leltárakban, nem beszélve a termények összeírásairól. Egy helyütt még a győri püspök szombathelyi könyvtárának listáját is megtalálhatjuk. Hogy mégis a fegyverek bemutatása mellett döntöttem, annak az a magyarázata, hogy a leltárak felvétele Magyarország egyik legsúlyosabb korszakára, a másfél századon át a török ellen vívott harcok idejére esik. Szombathely vára mára elenyészett, áldozatul esett Szily János püspök XVIII. század végi építkezéseinek. Agyúit minden bizonnyal beolvasztották, a törött puskacsövek talán valahol a föld mélyén rozsdásodnak, a berendezési és felszerelési tárgyakat széthordták. Csak az oly könnyen égő-pusztuló, elsárgult papírlapok élték túl - eddig - a múló századokat, s adnak hírt egy hajdanvolt vár arculatáról. 893
