Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 10-11. szám - Domokos György: A szombathelyi vár fegyverei a XVI-XVII. században

Az 1598. évi leltárban fordul elő először a korszak egyébként igen elterjedt „golyószórója”, a seregbontó. Természetesen most sem ezen a néven, hanem komótosan körülírva: „harci eszközök, mindegyikük két keréken, három szakállassal, 2 db”. 1607-ben viszont másik, német nyelvből átvett nevükön, „orgonádként szerepelnek. A seregbontó könnyű, kerekes állványzaton, sokszor tíznél is több, szorosan egymás mellé és fölé helyezett puska-, vagy szakállascsőből állt. Elsütésük egyszerre, vagy gyors egymásutánban történt, ami a várfalakat tömött csapatokban rohamozó ellenséggel szemben nagyon hatásosnak bizonyult. Újratöltésük persze meglehetősen hosszadalmas művelet lehetett, figyelembe véve az egy cső töltéséhez szükséges 1,5-2 percet.

Az 1565-ös leltár szövegéből egy igen érdekes ágyúfajta, egy hátultöltő falkonéta létére következtethetünk. Mégpedig a „falkonétához való kis vas mozsár, avagy porzsák” és a „vas falkonéta ... hozzákapcsolt porzsákkal” említéséből. Nagy dolog, mondhatnánk, manapság minden ágyú ilyen rendszerű. Abban az időben azonban, bár a kísérletek már mintegy évszázada folytak, mégis kuriózumnak számítottak az efféle lövegek. A porzsákok alul zárt, vastag falú vascsövek voltak, amelyekbe előre bekészítették a lőport, a fojtást, a golyót. Ezeket cserélgetve a tűzgyorsaságot akarták megnövelni. Csakhogy az ágyúcsövek az ebből adódó nagyobb terhelést nem bírták, túlmelegedtek, esetleg szét is robbantak. A korabeli technikai feltételek mellett nem tudták megoldani a porzsák és a cső csatlakozásának tökéletes tömítését sem, nem beszélve a porzsák rögzítésének problematikájáról.

A várak védelmében az ágyúk mellett már a XV. század óta egyre növekvő szerepet játszottak a kézi lőfegyverek. A XVI. századtól pedig tömeges elterjedésük és használatuk révén már döntő jelentőséget kaptak a várharcokban. Szombathelyen azonban kizárólag a szakállas puskának nevezett, a puska és az ágyú közötti átmenetet képező, nagyméretű, 20-25 dkg súlyú golyót lövő fajtát említik. Egy részükről megjegyzik, hogy törött, másoknak hiányzik az ágyazata, vagy „reparálásra” és tisztításra várnak. Gondolom, Gárdonyi Géza kitűnő regénye, az „Egri csillagok” nyomán sokan tudják, hogy is néz ki e fegyver: nehéz, hosszú csövű, fa- vagy vasmarkolatos várpuska, amelynél a cső elejére alul egy vas nyúlványt hegesztettek. Ezt nevezték szakállnak, s ennél fogva akasztották a mellvédbe, hogy az a fegyver elsütésekor keletkező hatalmas visszarúgó erőt felfogja. Sajnos, így is sokak vállát szétzúzta a hátralökődő fegyver. Más kézi lőfegyverek, muskéta, pisztoly említésének hiánya azzal magyarázható, hogy ezek nem a vár, hanem a katonák egyéni felszereléséhez tartoztak.

Már említettem, hogy a fegyverek nagy százaléka használhatatlanná vált. Ez két alapvető okra vezethető vissza. A tűzfegyvereknél ebben a korban elég gyakori a cső meghibásodása. A korabeli öntéstechnológia miatt buborékok, hajszálrepedések keletkeztek a csövek anyagában. A tüzeléskor a csőben létrejövő gáznyomás, vagy a nagy hő miatt a cső ezeken a helyeken kihasadt, rosszabb esetben szétrobbant. Ezért öntötték a csövek falát oly vastagra, bár ez sem mindig segített. A túlmelegedés ellen ecetes vízbe áztatott bőröket terítettek a csövekre. A másik ok a fa alkatrészek, lövegtalpák, puskatusok gyors „amortizálódása”, kopása, törése. Ezt csak megfelelő minőségű alapanyagból, szakemberrel lehetett kijavíttatni.

A lőfegyverek felsorolása után lássuk, milyen hadifelszerelést találunk még Szombathely várában. Mindenekelőtt lőport és golyót, de mindkettőből meglehetősen keveset. A lőport hordókban tárolták, ahogy akkor mondták, „tonnákban, tonnácskákban”. A mennyiség mellé mindig gondosan feljegyezték, milyen lőporfajtát írtak össze. A különböző tűzfegyverekhez, ágyúkhoz, puskákhoz, tüzes szerszámokhoz, illetve a gyúlyuk felporzáshoz eltérő minőségű lőporokat alkalmaztak. Nem akarom az olvasót kémiai és gyártástechnológiai részletekkel untatni. A fő különbség a három összetevő (kén, salétrom, faszén) keverési arányában, illetve a por finomságában mutatkozott. Szombathelyen,

892