Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 10-11. szám - Czigány István: A huszárság - a "magyar fegyvernem"
Mária Terézia uralkodásának háborúkkal terhes első éveiben is ezerfős századok megerősítésére három ún. pótszázadot rendeltek. Később, a hétéves háború idején (1756— 1763), minden huszárezrednél megszervezték a hátországban maradó egységet, a „Depot Escadront”. A sziléziai, majd a hétéves háború tapasztalatain okulva egységes elvek szerint szervezték át a lovasságot, köztük a huszárokat is. A század, mint szervezeti és taktikai egység megszűnt, helyébe a svadron lépett. Egy huszárezred nyolc svadronból állt, mely két osztályra tagozódott. Létszáma békében 1536, háborúban 2248 főre rúgott. Ekkor vezették be az ezredek számozását, mely az 1798. évi módosítás után egész a Monarchia bukásáig fennállt. A MENTALITÁS A Habsburg Birodalom hadigépezetébe történő beolvadás jelentős szervezési változásokkal járt, egységesült a fegyverzet, s központi irányítás alá került az ellátás. Persze az egyes emberek tudatát, a nemzedékeken keresztül átörökített mentalitást, nehezen lehetett átformálni. Beleznai János, aki Rákóczi brigadérosából avanzsált Mária Terézia tábornokává, még az első sziléziai háború idején, 1742-ben is a harc elsődleges értelmének a zsákmányolást tartotta. Némileg háttérbe szorult az egyéni hősiesség. Már nem az ellenféllel való bajvívás döntötte el az összecsapások sorsát, mint ahogyan olykor Huszár Péter, vagy Thury György tette a XVI. században. Tovább élt viszont az egyéni virtus, mely akár a harctéren, akár a becsületbeli ügyek elintézésénél igen hasznos tulajdonság maradt, de a fegyelmezetlenség magvait is magában hordta. Elengedhetetlen követelménnyé vált a gyors helyzetfelismerés, az önálló cselekvés képessége, a bajtársiasság. Ezek alkották azt a katonai „avantgarde szellemet”, mely megkülönböztette őket a reguláris harcosoktól, akiket oly viselkedésre képeztek, hogy a harc idején úgy viselkedjenek, akár egy fogaskerék a gépezetben. Charles de Ligne herceg császári tábornagy az 1730-as években úgy vélekedett a huszárságról, hogy semmit sem lehet hozzátenni ennek a lovasságnak jóságához. „Nem kell nekik a szolgai iskolázás, melyben nagyon is elcsenevész az olyan ember ki rászorul az eszére, mert sokszor egészen magukra vannak hagyva. Egy huszárhadnagy valóságos tábornok. Nem olyan nagy baj, ha elmulaszt egy Schwenkungot, mintha elmulasztja őrseinek bejárását... a többi (ti. lovas) egyfajta dragonyos, melyben nem lehet meg sem az esprit de corps, sem a nemzeti szellem, mely annyira ki van fejlődve a magyarokban.” A HUSZÁROK VIRÁGKORA Ha a kortárs katonai szakértők véleményeit s az elért hadisikereket mérlegeljük, a XVIII. század méltán nevezhető a huszárság, mégpedig a magyar huszárság virágkorának. A spanyol örökösödési háború idején (1701-1714) a Habsburg Birodalom katonai vezetése a meglévő három mellé további öt huszárezredet kívánt szervezni. Am a katonák ekkor inkább II. Rákóczi Ferenc zászlai alá sereglettek, vagy az ellenfél, a francia király szolgálatába szegődtek, ahol tárt karokkal várták őket. Rákóczi hadserege bővelkedett huszárokban, hiszen annak olykor kétharmada könnyűlovasokból állott. így nem véletlen, hogy a szatmári békét követően a volt kuruc katonák tömegei nemcsak a császár, hanem Európa szinte valamennyi uralkodójának hadseregébe elszegődtek, emigránsként, zsol- dért, vagy kalandvágyból. Jól kamatozó szaktudásuk miatt igen keresettek voltak, mivel a korabeli hadseregek mindegyike az új, elit fegyvernem felállításán fáradozott. A leglátványosabb eredményeket a franciák és a poroszok érték el. Huszárságuk kiképzése és 881
