Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 10-11. szám - Molnár Ferenc: Egy haditudósító emlékei
— A kozákok közé keveredtünk és egy kozák le akarta szúrni a kapitány urat, de a kapitány úr megfogta a lándzsát. Én agyonlőttem a kozákot. Most már ott áll körülöttünk az öt öreg huszár. Szeretettel veszik közre a kis őrmestert, mindenik magasabb nála egy fejjel. — Szeretik az őrmester urat? — Bizony szeretjük. Azt mondja az egyik. — O gyógyít minket, nem a doktor. — Igen, - mondja az őrmester, - lázat, hasmenést, köhögést, azt én gyógyítom... mindig vannak nálam porok, Pestről kapom levélben. Büszkén mondja a huszár: — Sósborczecze is van. Elmondják, hogy ő írja haza helyettük a levelet, írt már hadisegély ügyében jegyzőnek, szolgabírónak, sőt főispánnak is. Rendbe is hozta a dolgot mindig. Néha ötször is írt egy huszárért. — Ópiumcsöpgye is van — mondja a huszár. Vegyük sorra a huszárjait most. Baranyi Sándornak kitüntetése van. Zawadkán a hóban elbújt oroszokat kikutatta, megtalálta, jelentette. Biharmegyei, zsákai, földmunkás. «Két gyerekem van.» — «Fiúk?» — «Igenis, gyerek mind a kettő.» Hátramutat: «ez itt a lovam, Sárinak hívom.» Pap Albert Kolozsvár környékéről való, székely foldmíves, de «inkább mondjuk, kérem, ha fel tetszik írni, hogy tejkezelő, mert tejkezelő vagyok.» Bryn faluban egymaga szétvert egy kozákokból és gyalogosokból álló kombinált járőrt, a mely el akarta fogni. «Mer nem adjuk meg magunkat.» Aztán: «tessék beírni: jegyesem vár odahaza.» 0 is megmondja, kérdés nélkül: «lovam neve Első.» Győrfi Károlynak is kitüntetése van. Önként jelentkezett itt Galicziában, hogy bemegy az oroszok közé egy faluba, jelentést tenni arról, a mit lát. Az oroszok belecsimpaszkodtak a lovába, karddal vagdosta le őket magáról. Szerényen, szépen mondja ezt el. így végzi: «Csurgóit a vér az arczomról, mikor visszagyöt- tem galobba, őrmester úr Galambos kérdezte: megvágták kendet? — mondok: jelentem alássan, nem az én vérem, el akart fogni a kozák, levágtam, az ő vérét hoztam el, minek akart magyar huszárt elfogni.» Ez a Győrfi Károly a legszebb köztük. Sötétbarnára égett az arcza, szénfekete szeme van, fekete bajusza, hatalmas alak, elhiszem neki, hogy öt oroszt vagdalt le a lova körül. Az arczkifejezése komor, szinte vad. Most elhallgat. Azt mondja neki Galambos őrmester: — Mit csinálnak a báránykák? Ilyet még nem is láttam. A fekete huszár lassan, de nagyon szomorúan elmosolyodik. Félrehajtja a fejét és elpirul, mint egy szűzlány. Barna bőre alatt szégyenlősen ég a pirosság. Egyszerre úgy ellágyul, olyan szelíddé válik minden vonása, hogy csak nézem. És nagyon csöndesen, olyan melegen, mint a gordonka, mondja, mosolyogva, bólogatva: — Ezerkétszáz darab maradt otthon. Győrfi Károly Nagybajomban juhász. Ahogy a szomorú, szelíd mosolyt látom a fekete arczán, attól félek, hogy elríjja magát. Azt mondja, egészen halkan, alig hallani: — Azért kérdi az őrmester úr, mert tudja, hogy szeretem a báránykákat. Azt mondja: 872
