Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 10-11. szám - Molnár Ferenc: Egy haditudósító emlékei
— Mikor elgyöttem a háborúba, az öcséin vigyázott rájuk... aztán «meg lett bízva» egy éltesebb ember... mert az öcsémet is elvitték... De a míg a bárányokról van szó, úgy marad az arcza, abban a sírásra álló, szégyenlős mosolyban, változatlanúl. Még a szűzlányénál is ártatlanabb most ez az arcz. Két-három éves kis fiúknál látni ilyet. Milyen lehetett, mikor a kozák vére csörgött róla? Egy pillanatra felbőszülök a háborús frázisok ellen: «daliás, hős huszárjaink... lobogó mente... trombita, roham...» Milyen messze vannak ezek a nagybajomi juhásztól, a ki ördögi verekedés után, a vitézségi éremmel a mellén, a szó szoros értelmében siratja a bárányait és a világért se mondaná, hogy «bárány», hanem mindig csak «bárányka.» És egészen külön hangja van ehhez, a jelentem-alássan-huszárhang mellett ez a lágyjátékos, szomorúan kedveskedő bárányka-hang... Milyen mélyen kell benézni egy magyar huszár életébe, hogy a költészetének csak a századrészét meglássa az ember? Aztán megint haptákba igazodik és hangosan mondja: — Két gyerekem van odahaza, Margitnak nevezem lovamat. Szima Istvánnak «öt családja» van odahaza, Nagyiétán. Galambos elmondja helyette, hogy Wolosiankán egymaga tizenkét muszkát hozott be. Csordás Jánosra két gyerek vár Gyékényesen. Zawadkán «egy hulánussal ketten voltunk, szétkergettünk harmincz oroszt.» Mind az öt kitűnő lövő. De egyik sem süti el a puskáját, a míg a pipát a szájába nem vette. Ahuszár nem lövöldöz. Meggondoltan és takarékosan lő, ezért kell a komoly munkához előbb a pipa. «Úgy van az, kérem, — mondja Baranyi, — hogy ahhoz nyugodalom kell.» Mostanában künn fekszenek a lövészárokban. De most csönd van. Hát őrmester úr Galambos csinált egy láda fenekéből czéltáblát. Befestette fehérre. Ezt kidugják a lövészárokból és az orosz czélbalő rá, igen rendesen, egyszerre mindig csak egy. Ha nem talál, akkor a táblát jobbra-balra mozgatják, mintha azt mondaná: «nem, nem.» Ha talál, akkor meghajlik az oroszok felé a tábla, mintha azt mondaná: «köszönöm szépen». Az oroszok is csináltak egy táblát, viszonzásul, és most úgy folyik a játék, hogy minden treffer után a másik «párt» lő. A legnagyobb rendben megy ez. Ha az orosz tábla treffert jelez, megjelenik a magyar tábla és az orosz lő rá. Amint talál, a magyar tábla lesülyed és túlnan felbukkan az orosz. — Csak vigyázni kell a kigyugásnál - mondják - mert a kézre is czéloznak. Mink is czélozunk az övékre. Most így élnek. Mielőtt tovább megyek, lovakról van szó, azt mondja az egyik, hogy «olyan sokféle bolond nevük van a századnál a lovaknak.» Azt mondják, hogy ezeknek a derék harczi paripáknak sohse írják ki a nevüket az újságba. Igazuk van. És szépen sorba, egymásután diktálják a furcsa neveket, én meg írom: «Mérőke... Forma... Négyszög...» — Négyszög? — Van még czifrább is - mondják. És diktálják ott a kis viskó udvarán, szorgalmasan, hogy valamelyik ki ne maradjon, a legkülönösebb lóneveket: «Baba, Népfelkelő, Piczike, Rabszolga, Nosza, Kapúfélfa, Mindenségem, Jófajta, Matild, Néma, Csóka, Lelkiismeret, Csipke, Exelencz, Smólentóni, Gipsz, Hurka, Csalóka, Égtáj, Háziúr, Bogár, Mákvirág, Csillag, Édes, Koldusbíró, Kutyaszőr, sőt egynek ez a neve: «Élez.» Aztán elbúcsúznak, lóra ülnek és eltrappolnak. Rengeteg minden van a hareztéren egy ilyen huszárlovon. «Feleség» alig látszik ki a sok holmi közül, a 873
