Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 9. szám - Jász Attila: A vers, a száj és a fül (Fabó Kinga: A fül)
törekedni a költészetben. A paradoxon értelmében, mely szerint a kimondott (beszédben) szó elszáll... Hallhatóvá kell tenni, amit mondani akar. Ehhez az „elégtelen eszközöket”, a szavakat pontosan kell artikulálni, és mondanivalóját végsőkig csiszolni, megtalálni a legkifejezőbb formát. Az olvasó részéről viszont fülek kellenek, hogy meghallhassák ezt a versbeszédet. (A SZÁJ) „Nem akarta, hogy miatta rés támadjon a közlések szorgos szövetében, a küszöb alatti megértésben, ami inkább tartozik legbelsőbb világot összetartó dolgokhoz, mint magához a világnézethez. Kitett magáért és saját, természetes kételye ellenére, egyetlen valóban tehetséges, aktív és megbízható szervét, a fülét megtagadva, kinyitotta mindent összekapcsoló száját.” Ezek egy recenzens aggodalmai is - Botho Strauss szövegével a szájában és Fabó Kinga új könyvével kezében. Na, de ha már kinyitottam... „És a szájak? Be nem állnak. / És a fülem? A fülem, az néma. / Csak a fülbevalómat cserélem néha. / A fülemet, azt nem hagyom.” Sokáig olvastam-forgattam Fabó Kinga új könyvét, óvatosan fülelgetve. Meg akartam kímélni magamat (és öt is) a hallucinációktól, áthallásoktól. (Itt és most vállalva a Beck András által felvetett — kritikusi-olvasói - kételyeket, amelyeket egy Flaubert- mondatból eredeztetett, ami így hangzik: „Ahhoz, hogy valamely dolog érdekes legyen, elegendő, ha sokáig nézzük”) Eleinte csak egy-egy vers tetszett, azokat hallottam tisztán, aztán egyre többet (ld. Flaubert), végül egyetlen versként az egész kötetet, mintha csak ö olvasta volna fel nekem. És a hang - olvasáskor - újra és újra megszólalt, többé nem tűnt el verseiből. Lassan észrevettem, versei összekeverhetőek számomra, vagyis annyira hasonlítanak egymásra, annyira hasonlóan/hasonló dolgokról szólnak, hogy amikor vissza akartam keresni valamit, nem tudtam, melyik versben keressem, majd többen is megtalálni véltem. Kulcsszavakra és kifejezésekre figyeltem fel; először a versek hangulatát meghatározó szavakra, szókapcsolatokra: „alattomos”, „nem hagyom”, „nem vagyok magányos”, „nem túl eredeti” stb., másrészt a majd minden versben előforduló két igére, ahogy hősei Jönnek”-„mennek” a versben (ami nem nyelvi hanyagság, hanem a szándékoltság tipikus esete). Végül a „divat”, a „dekoltázs” és a „test”-„ruha” kapcsolat sűrű emlegetése tűnhet fel a figyelmes olvasónak, »direkt erotikus« („Már csak a dekoltázsa érdekelne. / Az most pont jó. Hála / / a fogyókúrának fegyelmezetten üzemel.”) vagy filozofikus („A ruhában nincs test / a testben nincs élet / csak mérsékelten szépnek / szánt nöszemély”) célzásokkal. Az első kötet helyenként még túláradó képeiben kissé erőltetetten vázolta szándékait, néhol viszont már szikárabb-pontosabb (így dísztelenebb is!), de sokkal személyesebb második kötetet előlegezte. A keményebb hangvételű, feszesebbre formált Végrehajtja és elszenvedi és a Protokoll ciklusok epigrammái, (ön)ironikus pillanatfelvételei már az új irányt ígérték. (A CSEND) Fabó Kinga több műfajú alkotó. Egyik esszéjét egy tőle meglehetősen váratlan mondattal zárja: „Krisztus igazsága nem szorul bizonyításra”. Mindezt „a hallgatás fölényének dosztojevszkiji értelmében” jelenti ki: „a hallgatag fogoly igazsága nem igényel és nem is tűr magyarázkodást”. Fabó Kinga megállapítása — mivel e két kijelentését egymásból következteti - magyarázatra szorul. Kijelentőmondata nem teológiai aspektusra utal, hanem kizárólag Jézus emberi csendjére a Getszemáni-kertben, ami halál- félelméből fakadt. Kimondatlan kérdést fogalmaztat meg: Milyen lehet ezek után a mi csendünk? Minden embernek másfélék a csendjei - vonja le a következtetést. Konkré859
