Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 9. szám - Lőrinczy Huba: Az epikus lírai prológja - Márai Sándor: Emlékkönyv

Kosztolányi-motívumokra, s e meglátásának köszönhető - hogy csak a legékesebb példára hivatkozzunk — a lenyűgöző Krúdy-parafrázis, a Szindbád hazamegy.

Az Emlékkönyv legtöbbnyire éncentrikus versei közt társtalanul áll a Családi portré. Az apai nagyapa arcképét festi meg ez a szonett, s benne az a Márai szólal, ki számos regényében tételezte s ábrázolta rejtélynek, kifürkészhetetlen titoknak az embert, az emberi létet. „Mit ért? Ki volt? Mi volt neki az élet?” - zárul a vers, de nem csupán e töprengő, megválaszolatlan kérdések jelzik, hogy a talány itt a főszereplő. A szöveg mindvégig a rejtelmesnek látott embert örökíti meg, kinek „Az arcán értetlen magány”, kinek mellében „... lassan verte szive // nagyismeretlen élte ritmusát”, s ki „... címergyűrűs ujjával zongorázott // Beethovent és csak nézte a világot”. Egy-két kényszeredett fordulata, apróbb esztétikai gyarlósága ellenére is figyelemre méltó vers a Családi portré; problematikája visszatér a majdani epikában, hiszen - túl az eddigieken - a szerző ontológiai érdeklődésének is hangot ad. S jegyezzük meg: a nagyapa arcán borongó magány máris a lét egyik legnagyobb törvényeként tűnik föl az ifjú Márai előtt. Az Emlékkönyv több darabja is a lírai én fájó egyedül valóságát panaszolja, a második ciklus mottójában Nietzsche Zarathusztrája zeng a magánosság kínjáról s magasrendű voltáról, s rímel erre a Hegyek, erdők című versvallomás: „Milyen // ijesztő egymagádban...” — ez még a borzongás szava; „Örök // s tökéletes vagy egymagádban...” - ez már a diadalé. Lesz mondandója erről a léttörvényről a regényíró Márainak is, amiként az örök körforgás gondolata sem a Semper idem című költeményben szerepel utoljára.

Noha e versfüzér mindenekelőtt a kamaszos önszeretet, nemegyszer az önsajnálat dokumentuma, megcsillan benne itt-ott az irónia is. Az ifjú Márai görbe tükröt is képes tartani magamagának és a világnak, ismeri már a távolságtartás funkcióját és értékét. Az ironizálás, a distanciateremtés szándéka él a második ciklus címében (Póz 917) csakúgy, mint egyes költemények alcímében, a keresetten tiszta avagy szójátékszerű rímekben (A rossz vándor, Hallgatás), egy-egy groteszk beállításban {Kávéház), váratlan fordulatban (A jó vándor). Az irónia majdani mestere készülődik itt, az az alkotó, ki - hasonlatosan Anatole France-hoz, Thomas Mannhoz, Kosztolányihoz - elfogadásba rejti az elhárítást, állításba a tagadást.

A jövő felől nézvést ígéretes kezdemény az Emlékkönyv — ámde akadnak immanens értékei is. Ilyen a Kosztolányi dicsérte formaérzék, az ügyes tagolás (az első ciklus az élet - halál, vágy - való problematikáé, a második az énkeresésé, valamint a kósza hangulatoké, s benne a szerző többször is a tömbszerű, rímtelen, strófabontás nélküli versalakzattal kísérletezik), s ne tagadjuk: rejteget egynéhány szép verset is a gyűjtemény {Kávéház, Kálvária, Családi portré, Vándordalok L, Hallgatás). Az érett Márai mindenesetre nem vállalt közösséget az Emlékkönyvvé1, olyannyira nem, hogy egyetlen darabját sem emelte át A delfin visszanézett című válogatásba. Szigorúan bánt zsengéivel, nemigen lelvén bennük majdani önmagát. Ha Kosztolányi véleményére gondolunk, igaza is volt: öróla valóban csak jóval később derült ki, hogy kicsoda.

856