Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 9. szám - Lőrinczy Huba: Az epikus lírai prológja - Márai Sándor: Emlékkönyv

emléke. Jóval egyértelműbben utal az Osztályrészem című Berzsenyi-vers híres felütésére a Kirakodás nyitánya, ám a „bevont vitorlarudja” kifejezés eléggé képtelenül hangzik, s a legjobb indulattal sem minősíthető grammatikai metaforának.

Idegen minták, külföldi példák? Nemigen akadnak, vagy csupán a Nyugat adta példán átszűrődve. A Semper idem Baudelaire azonos című versét juttathatja eszünkbe, viszont A Mesterember kérlelésének egyik hosszabb futama („... és emberek között jár, ... kik ... meg is öregednek és eltávoznak halkan // egy nagy és általános halálban”) mintha a Stundenbuch Rilkéjének (jelesül a „Mert Isten, a nagyvárosok” kezdetű darabjának) ismeretéről tanúskodnék. Ez utóbbi kapcsolat már csak azért is könnyen elképzelhető, mivel a tizennyolc esztendős Márai - tőle magától tudjuk - a hetilapokon kívül éppen Rilke verseit hordta a zsebében (vö.: Vasárnapi krónika. Bp., 1994. 234.).

Ennyi utánérzés, áthallás, parafrázis — kínos kötelesség, de ki kell mondanunk: az epigonság ennyi jele, tünete — egy kötetben! (A versépítés döccenőit, a szóhasználat és a mondatfűzés - gyakorta rím- és ritmuskényszer szülte - sutaságait, pongyolaságait szándékosan nem is emlegettük.) Óhatatlan ilyképp a kérdés: szorult némi eredetiség e gyűjteménybe, akadnak önértékei az Emlékkönyvnek, van jelentősége a folytatás, Márai további - nem is föltétlenül csak lírikusi — pályafutása szempontjából? Nekünk úgy tetszik: bizonyosan! Ha kiforratlanul, ha ötletszerűen is, már ebben a füzetkében feltűnik az érett Márai egyik nagy és kedves - a művészi gyakorlatban újra s újra érvényesített - eszméje: a folytonosságé, a hagyományőrzésé. Nem arra gondolunk elsősorban, hogy a kötetegész egy gazdag kulturális örökség (a Nyugat teremtette értékvilág) töredékének visszhangja, áthasonítása, kamaszvariációja, hanem a Kezdet című vers egyik sorában kimondott fölismerésre: „... mert uj nincsen és régi annyi van...” Az ifjú poéta rádöbben, hogy a dolgok láncszerűen kapcsolódnak egymásba, minden kezdet folytatás, minden alkotás megőrzés is. Miképp a fenti költemény befejezése - egy kissé ügyetlenül - megfogalmazza:

... mert olyan ez a kezdet és az első szó a versből, amelyet leírsz, mint két emberi kéz, ha végre egyszer emberen, kézen és kilencsen (sic!) fonódva át, lassan s epedve e végleges mozgásláncolatban utolsó szemként egymáshoz tapad.

A Márai-életmű egyik vezérideája bukkan föl itt, egyelőre kezdetlegesen. Örökösök és folytatók vagyunk, küldetésünk a kultúra és a nemes tradíciók elsajátítása és tovább- származtatása. A vers, a mű mindig a kontinuitás hordozója s dokumentuma, emberek és generációk találkozása, kézfogása, párbeszéde. E felismerés jegyében építi magába, őrzi s gyarapítja a Márai-oeuvre évszázadok-évezredek műveltségét, megszentelt hagyományait és értékeit, s jelzi megannyi rájátszással, motívumkölcsönzéssel, reminiszcenciával a tudatos kapcsolódást Thomas Mannhoz, Krúdyhoz, Kosztolányihoz, másokhoz.

A folytonosság, az „uj nincsen” itt előbukkanó gondolatának egy másik vetülete is létezik az Emlékkönyvben. A fiatal költő hol Ady, hol Babits, hol Tóth Árpád jellegzetes témáit, vershelyzeteit, pózait, hangütését, modorát teszi a magáévá, vagyis a nagy minták imitációjával próbálkozik. S épp, mivel a szerző még nem kellően felkészült és kiforrott egyéniség, az utánzat nemegyszer mosolyt fakasztóan esendő, keltve ekként a paródia benyomását. Am ami e füzetkében még a kamaszbuzgalom véletlen-szán- déktalan konzekvenciája csupán, tudatos törekvése lesz az érett Márainak. A harmincas-negyvenes évek alkotója már nagyon is tisztában van azzal, hogy az imitáció a hagyományőrzés egyik formája, miként szintúgy tisztában van azzal, hogy minden utánzás paródia is. Ezt fölismervén, játszik rá a Csutorában az Édes Annából ismerős

855