Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 9. szám - Lőrinczy Huba: Az epikus lírai prológja - Márai Sándor: Emlékkönyv

húzódik meg a Márai-féle Egy dal néhány sora mögött: „... lesz szeretőm nem egy, de száz // minden tavaszt letépek. - Kánaán mézét habzsolom...”, amiként a Vándordalok első részének sodró szabadságvágyában is benne élhet a Cigánydal emléke, távoli ihletése - nem csupán a német újromantikáé (Szegedy-Maszák: 47-48.). A magunk részéről hajlandók vagyunk föltenni, hogy az Itália lehetett a Kávéház egyik mintája (egyezik a műfajuk is: mindkettő szonett), s hogy a Húsvét előtt, e kivételes remeklés in médiás rés fölütése, elébb áradó - Bóka László fordulatával: „bonyolultan indázó” -, majd töredezetté váló, végtére felszólításokba átcsapó dikciója, valamint a képvershez közelítő tipográfiai merészsége volt a példa A Mesterember kérlelését fogalmazó (s hasonló megoldáshoz folyamodó) kamasz számára. Szokása volt Babitsnak, hogy a költemények végén megadja keletkezésük dátumát (a Húsvét előtt 1916 márciusában íródott), Márai viszont - leszámítva a cikluscímekben szereplő évszámot - kizárólag e művét keltezte külön is, ekként: „(1917. Budapest)”. A két vers szerkezetének, retorikai menetének hasonló volta, továbbá ez a mellékesnek tetsző körülmény eléggé élénken cáfolja Szegedy-Maszák Mihály állítását. Szerinte ugyanis „E hosszabb szöveg verselése már arra enged következtetni, hogy Márai érdeklődése a Nyugat első nemzedékétől az avantgárdhoz fordult” (i. m. 48.). Semmiképp! Noha Kassákkal és követőivel színre lépett már a magyar avantgárd, megíródott már (1915-ben) a Mesteremberek, Márai ön- és világszemléletét, költői ízlését és modorát még itt is a Nyugat hagyománya determinálja. Kezdetben a kiválasztottság kínjait, saját művészmagányát s a nagyvárosi elidegenedést panaszolja a lírai én az Úrnak, utóbb — meglehetősen váratlan, előkészítetlen fordulattal - a háború hozta értékválságra, pusztulásra tér át, hogy végezetül megváltást, új életet kérjen az emberiségnek s önnönmagának. S mindez a Nyugat (nem az avantgárd!) jellegzetes, némelykor dekoratív képekkel dúsított nyelvén, többnyire szecessziósán burjánzó és kanyargó mondatokban hangzik el, és — akár a Húsvét előtt — az elébb rímtelen szöveg hirtelenül rímesbe fordul át. S túl a fentebb kifejtetteken, akad még egy mozzanat, amely okvetlenül babitsi mintához kapcsolja A Mesterember kérlelését: a vers szándékoltan hosszadalmas, álnaiv hangú, egyszersmind ironikus és önironikus alcíme. A mester 1916-ban kiadott, Recitativ című kötetében hat költemény is példát ad erre a gyakorlatra („Feltűnő, közös formajegyük a magyarázat szerepét betöltő, apróbetűs, kurzív alcím” — állapítja meg Rába György monográfiája: Babits Mihály költészete 1903-1920. Bp., 1981. 357.), s szerfölött elgondolkodtató, hogy a már említett, „vánkoson - átoson” rímpárjáról is nevezetes Szerenád ezen darabok egyike. Nincs kétség: eme fogást Babitstól leste el a fiatal Márai, s olyannyira megtetszett neki, hogy az Emlékkönyv ben öt alkalommal is él vele (Egy dal, Ének, Irigység, Hallgatás, A Mesterember kérlelése). Azt már csak ráadásként említjük, hogy a Pogány kézfogán zárójelbe ékelt, apróbetűs, kurzív alcíme (Primitív metszet) úgyszintén a „nyugatosok” kedvelt megoldásáról vesz mintát.

Az Adyén s a Babitsén kívül alighanem bizton számolhatunk Tóth Árpád befolyásával is. Az önsajnálat, a tűnődő, elégikus hangvétel nem idegen az Emlékkönyv szerzőjétől (Rapszódikus tavasz, Kálvária, Semper idem), a Hajnali szerenád költőjének lázas, bár lappangó érzékisége annál inkább. Úgy vélnők: a Kálvária ellágyult önszemlélete, vershelyzete (a beszélő a fűben elnyúlva meditál) és versformája fölöttébb emlékeztet az Őszi alkonyat, illetőleg az Elégia egy rekettyebokorhoz című Tóth Árpádkölteményére. S vajon nem az ő Berzsenyi-szonettjének különleges rímpárját („kolossza — Ossa”) visszhangozza a Márai írta Semper idem „chaossza - ossza” összecsengése? Könnyen meglehet, s a dolognak külön pikantériája, hogy a hatásos rím kedvéért az ifjú lírikus — önkényesen — felszólító módú igealakot („ossza”) használ az odaillő, kijelentő módú („osztja”) helyett, teremtvén ekként egy - Fónagy Iván műszavával - grammatikai metaforát.

A füzetkében — bármi meglepő is — épp Kosztolányi hatása a leghalaványabb; jószerével észrevehetetlen. Talán-talán az itt-ott feltűnő nyelvi játékosság idézi őt, s talán-talán a Családi portrén tűnik át a Szegény anyám csak egy dalt zongorázik távoli

854