Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 9. szám - Lőrinczy Huba: Az epikus lírai prológja - Márai Sándor: Emlékkönyv

Kis fáklyák lángja száll az égbe (Volt-e halottnak öröme, kéjei)

Az ucca bus papok dalától, mely száll s fekete, mint a fátyol.

És a sétálók mind megállnak, sorfalat állnak a Halálnak.

A két vers magva, alaphelyzete, érzelmi töltése azonos: mindkettő egy temetés képét adja, mindkettő következetesen személytelen, elrejtvén a lírai ént, s mindkettő borzongatónak láttatja a Halál hatalmát. Azonos a strófaszerkezet: itt is, ott is ötödfeles jambusokból épülő, kétsoros, párrímes szakaszok, s minden szakasz önmagára záruló, külön egység, külön mondat. Azonos rekvizitumok, azonos szavak sokasága tűnik elénk: idegen halott, koporsó, pap, gyász, gyászmenet, sírás, ének, fáklya, ezüst, szörnyű, fekete. A két jelenet mégsem azonos, csupán hasonló, s a Márai írta változat jóval erőtlenebb. Hiányoznak belőle az Ady-vers lényegéhez tartozó infinitivuszok, mesterkéltek, dagályosak a nyitány teljes metaforái, s a Március délutáni temetésben (szemben a Sírni, sírni, sírni belső nézőpontjával) mindvégig a külső szemlélő aspektusa érvényesül: az idegen halott itt valóban idegen halott, nem a személytelen beszélő megfelelője, alakmása. S a Márai-szöveg a maga hétköznapi utalásaival és konkrétumaival épp a lidérces, kísérteties látomásosságot szünteti meg. A temetés az éjszakából a nappalba költözik át, s a szörnyű éjféli vízió egy márciusi délután szomorú látványává szelídül. A kötetke más darabjaival egyetemben ez a vers is jelzi az ifjú Márai felötlő vonzalmát az életkép műfajához.

Függetlenül mester és tanítvány alkatának s tehetségének nyilvánvaló különbségétől, az Emlékkönyvben (kivált az első „fejezetben”) mégis az Ady-hatás a legerőteljesebb. Az ő híres módszerét követi Márai, amidőn ciklusokba komponálja a füzet anyagát, az ő vitaiizmusát, életimádatát visszhangozza megannyi vers, őreá, az Elillant évek szőlőhegyén költőjére tekintve stilizálja önmagát mámoros Dionüszosszá az Egy dal lírai énje, az ő inspirációja érhető tetten Elet és Halál gyakori társításában, a nász, a tivornya itt-ott feltűnő képeiben, a „kéj”, a „vér”, az „átok” motívumában. Ady akaratkultuszát viszi tovább a Monológ, Istent esdekelve szólító költeményeire rímel A Mesterember kérlelése, a „hajó” - általa olyannyira kedvelt — toposzára épül a Kirakodás. Az ifjú Márai is úgy érzi, méltatlan emberek, „útszéli lelkek” környezik (Rap- szódikus tavasz), neki is hol fájdalma, hol büszkesége a magányosság, s az Egy dal halálvíziójában éppúgy „viaszfehér”-nek láttatja magát, akár A Gare de l’Est-en szerzője. Nyelvileg is Adyt idézi a vágy: „... akarom, // hogy izmos és erős legyen karom // s földaloljak egy lobogó »igen«-ben” {Monológ), őreá utal az önminősítő kitétel: „úr-ma- gam” (Rapszódikus tavasz), s bizonnyal az ő lelkében égő „füstös”, „furcsa” „bús”, „bíbor” „rőzse-dalok”-tól gyúlnak ki a Kálváriában a „bús-füstü rőzse-lángok” - de ne akarjunk előszámlálni mindent!

Noha jelen van az Emlékkönyv világában, kétségkívül szerényebb hatás a Babits Mihályé, s már csak azért is, mert a valóságos avagy fiktív élményeit megverselő Márai épp az ő legnagyobb újdonságára, a tárgyias, az objektív lírára volt kevéssé fogékony. „A hegyi költő” inspirációja így is eleven. Babitsra mutat vissza egynémely versek szókincsének, egy-egy futamának eleganciája s a különleges nmek iránti vonzalom (A rossz vándor „átoson - vánkoson” összecsengése vitathatatlanul a mester Szerenádjából vétetett), de szövegek, szövegrészietek, jellegzetes megoldások is tanúsítják a befolyás erősségét. A Kálvária ontológiai nyugtalanságú zárlata („... és tovább kutatok a földi nagy titokban: // hogy miért van tilalomfa és miért is van határ?”) - igazat mond Szegedy-Maszák Mihály: i.m. 47. - csakugyan az Esti kérdés választalan töprengésfüzérét idézi. Alighanem a babitsi Éhszomj utolsó strófája, illetőleg a Mindenek szerelme

853