Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 9. szám - Lőrinczy Huba: Az epikus lírai prológja - Márai Sándor: Emlékkönyv
Az Emlékkönyv egy, a lét titkaira, árnyaira és fényeire rácsodálkozó fiatalember versvallomása, telítve kételyekkel, kamaszos világfájdalommal, hetykeséggel - és megannyi utánérzéssel. Természetesen igazsága volt Kosztolányinak, amidőn „a mai nemzedék” örökségéről beszélt, bár ő csupán „a forma” áthagyományozódását emlegeti. Kitetszik majd, jóval többről van itt szó: a Nyugat teremtette tradíció, ízlés-, téma- és versvilág hol inkább, hol kevésbé invenciózus fölhasználásáról. Nincsen ebben semmi meglepő: induló költők muníciója legtöbbnyire a hagyomány. Az Egy polgár vallomásai beszámol arról (idézett kiadás: 42.), mint „cipelt haza” „nyugatos” könyveket a kamaszodó Márai, s mint derültek családjának tagjai - csupán Karinthy paródiáiból ismervén őket - Adyn, Babitson és Kosztolányin. A verselő diák legfőbb mesterei meg is neveztettek ekként, s valószínűleg miattuk íródott a kötet beszédes című és alcímű darabja, az Irigység, melyet a költő idegen versek olvasásakor érzett. „Ez a szó az enyém, mert egyszer már enyém volt” - kezdődik a konfesszió, s imigyen zárul: „... megint-megint gyűlölködöm, // hogy szegény maradtam”. Az Emlékkönyv jellegadó sajátosságai ilyképp rendre a Nyugat nagy generációja kínálta minták követéséről árulkodnak. Egynémely jellemzőkben a nemzedék összhatása érvényesül, s elmosódik az ösztönző személye, másszor viszont többé-kevésbé bizonyos, ki áll a maga példájával egy fogás, egy részmegoldás avagy egy versegész mögött. Haladjunk sorjában! A jambikus ritmus egyeduralma a gyűjteményben aligha igazolná a Nyugat lírikusainak befolyását - lehetne ez éppenséggel Reviczky, Kiss József és mások öröksége is. Ám ha önmagában indifferensnek tűnik is föl a szövegek prozódiája, jellegzetes versmodellekkel társulván immár korántsem közömbös. A Nyugat első nemzedéke fölöttébb kedvelte a szonettet - az Emlékkönyv tizenhét (avagy tizenkilenc) darabjából három is eme típusba tartozik. Juhász Gyula és Tóth Árpád számos szonett-zsánerképet alkotott (Anonymus, A színész halála, A harangozó - Berzsenyi etc.) - Márai kötetkéjében is akad ilyen: a Családi portré. A Nyugat nagyjai gyakorta írtak kétsoros szakaszokból álló, legtöbbnyire párrímes verseket — az Emlékkönyv ben háromszor bukkan elő ez a képlet. Adyék nemegyszer kísérleteztek a három sorból álló strófaszerkezettel -ifjú tanítványuk is követte a példát (Hallgatás). A részben vagy kizárólag főnévi igenevekre épített versek (Ady: Sírni, sírni, sírni, Az ágyam hívogat, Tiltakozni és akarni — Juhász Gyula: Formát keresni..., Gyászköntös) izgalmas darabjai a „nyugato- sok” lírájának - a Vándordalok első részében Márai úgyszintén kipróbálta ezt a megoldást (a későbbiek során alighanem sikerül igazolnunk, mily erővel hatott reá épp a Sírni, sírni, sírni). S feltétlenül meg kell említenünk, hogy a válságszituációk hordozására oly alkalmas, kivált Ady, Babits, Kosztolányi művelte önmegszólító verstípus meglepően nagy szerephez jut az Emlékkönyv második ciklusában: a költemények majd mindegyike - szemben az első „fejezet” szinte kizárólagos énformájával - ebbe a fajtába tartozik. Túl e roppant jellegzetes versalakzatok bizonyságán, még inkább perdöntő lehet a szövegek zömének dúsan dekoratív nyelvezete, szecessziós-szimbolista képvilága. Az ifjú Márait is rabul ejti mestereinek szépségimádata, szómágiája, rímkultusza, zeneisége és festőisége, indázó-hullámzó mondatfűzése. Sorra-rendre feltűnnek nála is a „nyugatos” líra kulcsfogalmai, az Élet és a Halál, oly szavak, mint a vér, a kéj, a nász, a gyász, a nyár, az ősz, a szomorú, a fekete, a hús — némelyik (például a bús) fél tucatnál jóval többször. (Az Emlékkönyv egyértelműen szimbolista-szecessziós szókincsét és fra- zeologizmusait részletekbe menően elemzi Czetter Ibolyának az egri Nyelvészkongresszuson 1994 augusztusában elhangzott előadása.) A kamaszköltő valósággal tobzódik - akár Babits, Tóth Árpád, Kosztolányi - a meglepő, elegáns, keresetten tiszta rímekben („óbort — hóbort”, „asztal - damaszttal”, „ive - szive”, „becses - kecses - bekecses — les ez”, „átoson — vánkoson” stb. stb. — ez utolsó összecsengéshez még visszatérünk!), s kérkedésbe öltött öniróniával ily címet s alcímet ád egyik versének: Egy dal, melynek fejlett rímelésére felhívja a költő az olvasó figyelmét (...). Akadnak a 851
