Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 9. szám - Lőrinczy Huba: Az epikus lírai prológja - Márai Sándor: Emlékkönyv

A kurta, dicséretben így sem fukar, fenntartást pedig csak diszkréten jelző méltatás ekként szól: „Mit írjak még? Elolvastam Márai Sándor kis versesfüzetét is, melyben egy nagyon felkészült fiatal költő jelentkezik, aki alig lehet több húszévesnél (épp betöltötte a tizennyolcadikat! - L. H.). Meglepően sok érzéke van a formához, melyet a mai nemzedéktől kapott örökbe. Ebben típus. Az újonnan érkezők általában sokszor hasonlítanak a tehetséges emberek fiaihoz, a jómódban felnőtt fiatalemberekhez, kik csinosan öltözködnek, nyelveket beszélnek, kellemesek, a küzdés forradalmas salakja és érdekessége nélkül. Később derül ki majd róluk, hogy kicsodák” (a kiemelés a szerzőtől! - lásd újabban: Kosztolányi: írók, festők, tudósok. Bp., 1958. II. 83.).

Tudtunkkal e néhány sor volt az Emlékkönyv egyedüli visszhangja, s Márai gyaníthatóan tehetségének igazolását olvasta ki belőle. S mert Kosztolányi vélekedése — úgy tetszik nekünk - a lényegre tapint, ekképp mindmáig érvényes, ugyancsak meghökkentőnek találjuk, ha napjaink irodalomtörténésze, Rónay László egy sommás, zárójeles (!) mondattal legyinti el magától a gyűjteményt: „(első verseskönyvét, a tizenhét éves korában kiadott Emlékkönyvet alighanem fölösleges méltatnunk)” - vö.: Rónay: Márai Sándor. Bp., 1990. 20. Örvendetes, hogy az újabb monográfus, Szegedy-Maszák Mihály már jóval igazságosabb, s munkájában másfél oldalt juttat a pályanyitó füzet- kének (Márai Sándor. Bp., 1991. 47—48.). Ez az elemzés egészét tekintve helytálló, ámde akadnak benne pontatlan, fedezetlen kijelentések is.

Az Emlékkönyv - noha értékében, líratörténeti jelentőségében messze elmarad a legjelesebb kor- és nemzedéktársak, így József Attila s kivált Szabó Lőrinc „elsőszülöttei”, a Szépség koldusa, illetőleg a Föld, Erdő, Isten mögött - legalább két okból föltétlenül megérdemli figyelmünket. Egyrészt azért, mert a poézis (bár egyre csökkenő intenzitással s mind nagyobb kihagyásokkal) végigkíséri Márai Sándor pályafutását, másrészt azért, mert a szerző (bár korántsem alanyi költőként) huszadik századi irodalmunk legkitűnőbbjei közé emelkedett — végtére Ady Endre első két verskötetét sem annyira önsúlyuk, mint inkább a rendkívüli jelentőségű folytatás miatt tartjuk számon. Az Emlékkönyv kétségkívül kiforratlan, lépten-nyomon az epigonság tüneteit mutogató költeményfüzér, de a talentum is föl-fölsejlik benne, érdekes dokumentuma egy ka- maszléleknek, s akárhonnan nézzük is: egy majdan sokra menendő alkotó hangpróbája, avagy - s korántsem véletlenül játszunk rá a híres Babits-vers címére — az epikus lírai prológja.

Afüzetke nyilván válogatás, négy-öt(?) versíró év termésének legjavát tartalmazza. Mindössze tizenkilenc darabból áll, ám ha egységként szemléljük a Vándordalok címmel összefogott költeménybokor három részét, csupáncsak tizenhétből. E maroknyi vers két ciklusra (titulusuk szerint: Forma 914, illetve Póz 917) s zárásként A Mesterember kérlelése című - a többi szövegtől terjedelmével, hangvételével (stb.) markánsan elütő - lírai monológra tagolódik. Kilenc költemény alkotja az első „fejezetet”, a másodikat - ha szétbontjuk a Vándordalok csomóját - ugyanennyi. Az Emlékkönyv mint köteteim meglehetősen banálisnak avagy épp negédesnek tetszik, viszont a cikluscímek és a versek egy részének sugalmai alapján akár ironikus-önironikus szándékra is gyanakodhatunk. A gyűjteményben megszólaló lírai én mindenesetre úgy tartja, hogy életének egy periódusa lezárult, s élményeit, tapasztalásait föl kell dolgoznia; a beköszöntőt, a Monológ című szonettet citálva:

A múltat én elhordozom magammal uj életemre, mint zsákját a vándor: hogy éltem egyszer én, Márai Sándor.

S emlékeimmel elmotozva élnék, mert amit érdemeltem, rámtalált: kaptam egy életet és egy halált.

850