Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 9. szám - Lőrinczy Huba: Az epikus lírai prológja - Márai Sándor: Emlékkönyv
LORINCZY HUBA Az epikus lírai prológja MÁRAI SÁNDOR: EMLÉKKÖNYV „Két éve kezdett olvasni. Rendszertelenül olvasott, mindent, ami keze ügyébe akadt. Egy napon leírt valamit. Tizenöt esztendős volt. Mikor papíron látta, megijedt, s eldugta fiókjába. Másnap elővette és elolvasta. Nem volt vers, de úgy tetszett, hogy nem volt próza sem. Megijedt és eltépte. Ez az ijedelem napokig eltartott. Akkor még az »innenső világban« élt. Nem tudott szólni senkinek. Mi volt ez? Miért írta le? Mi az, ha egy ember tollat vesz kezébe s leír valamit? (...) így írnak az írók is? (...) Néhány verset írt. Leírta egy ember külsejét, vagy egy beszélgetést, melyet az utcán hallott. Erről nem tudott senki. (...) Éjjel egyedül ült szobájában a papír előtt (...) Tudta, hogy nem »igazi«, amit csinál. (...) nem abból áll az egész, hogy az ember leírja, amit napközben látott vagy hallott. Értelem volt minden dolog mögött, titok, értelem, valamilyen összefüggés: ezt kellett volna megtudni, megragadni és kifejezni.” A biblikus-jelképes nevű Ábel szárnypróbálgatásait és kamaszvívódásait örökíti meg ekként A zendülők (vö.: Márai Sándor breviáriuma. Madách Könyv- és Lapkiadó, Bratislava/Pozsony, 1992. 44—45.), s noha ez az 1930-as keltezésű könyv regénnyé lényegíti át a személyes emlékeket, aligha kétséges: a maga első verskísérleteiről s az őket övező kételyeiről szól itt a szerző. Az Egy polgár vallomásai (Bp., 1990. 160.) csupán azzal egészíti ki e hiteles (bár álcás) önportrét, hogy elárulja: Márai, mióta az eszét tudta, mindig és csakis író akart lenni, s számunkra korántsem meglepő, hogy a lírával próbálkozott elsőül. Versekben csapódik ki a serdülőkor érzelemörvénylése, értelemkeresése, megannyi nyugtalansága és frusztrációja gyakorta még azokból is, kiknek utóbb semmi közük nem lesz az irodalomhoz („... tavaszkor a burgonya is virít” — jegyzi meg erről finom gúnnyal Riedl Frigyes; in: Arany János. Bp., 1957. 35.), s majdani nagy epikusokkal is megesik az ilyesmi — elég, ha Anatole France avagy Hermann Hesse példájára utalunk. A szorgosan verselő (bár a próza- és hírlapírásba is korán belekóstoló) diák, Márai Sándor 1918-ban önálló, bár vékonyka kötettel lépett a nyilvánosság elé. A költeményfüzér címe Emlékkönyv, „Nyomta a Kassai Könyvnyomda és Lapkiadó Részvénytársaság”, s a szerző már hajlott korában, 1984. április 17-én az alábbi, fanyarul önironikus sorok kíséretében küldötte el zsengéjét washingtoni barátjának, Sziklay Andornak (Andor C. Klay-nek): „Kedves Andor, a mellékelt füzetről nem esik szó Beöthy Zsolt irodalomtörténetében (amit hálásan köszönök), már csak azért sem, mert a versek szerzője 1896-ban még nem élt. Elküldöm, mert gyűjtőd a kuriózumokat: a füzet 100 (egyszáz) példányban jelent meg 1918-ban, és bestseller volt, mert az elmúlt 66 évben utolsó példányig elfogyott. (...)” - A levélrészletet a címzett jóváhagyásával idézzük, s a beleegyezésért, valamint az Emlékkönyv fénymásolatáért itt mondunk Sziklay Andornak hálás köszönetét. A pályakezdő versfüzérét nem akárki, hanem maga Kosztolányi Dezső méltatta rövid figyelemre a Pesti Napló 1918. április 20-i számában, s csak találgathatjuk, mint jutott a már beérkezett alkotó birtokába e vidéki, fölöttébb kis példányszámú kiadvány. Netán az ifjú Márai küldte el neki? Az Emlékkönyv versvilágának, líraeszményének ismeretében aligha képtelenség ez a föltevés, kettejük - Kosztolányi és Márai - későbbi viszonyára, elveik, eszményeik, írói gyakorlatuk rokonságára gondolva még kevésbé. 849
