Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 9. szám - Marie D'Agoult: Közjáték Velencében (részlet, Molnár Miklós fordítása)
nék, ha fölszánthatnám a könnyeit! - Kábultan meredtem rá. - Hol van Wolfram? - kérdeztem. - Még nem jöhet, de szeretné, ha Ön Bécsbe menne, s én kísérném el. - Ajka megvető, gúnyos fintorba torzult. Dermedten néztem rá, és úgy éreztem, eszemet veszítem. Agyba fektettek, .Theodoro orvost hívott. Nyolc napon át lebegtem élet és halál között, alig voltam eszméletemen, lázas képzelgéseimben Wolframot szólongattam. Újabb levelek érkeztek: már fel se bontottam őket. Végül csillapodni kezdett a láz, újra magamhoz tértem, és írtam Wolframnak: „Azt kívánja, hogy csatlakozzam Önhöz. Bécs innen kétszáz mérföld. Az ágyamtól a székemig is alig vonszolom el magam. Ön nem jöhet. Ön másra bízza szegény életem istápolását. Ha meghaltam volna, jönnie kéne, ha tetszik, ha nem. Vagy azt is másra bízná, hogy zárják le a szemem, és fejfát helyezzenek a síromra? Wolfram, Wolfram, csakugyan te volnál az, aki így elhagy engem?” Levelemre azt felelte, hogy nyomban útnak indul. Nyolc újabb nap telt el. Jobban éreztem magam, a májusi napsütéstől kissé erőre kaptam. Theodoro megható testvéri gondoskodása, állandó törődése, gyengédsége, a bizonyosság, hogy szeretnek - mindez keserű örömet szerzett. Wolfram igazán kicsinyes okokból hagyott magamra. Nem valami nagy mű kedvéért, nem is áldozatból vagy hazaszeretetből, csupán olcsó szalonsikerekért, sajtóbeli hírnévért, hercegnők invitációi kedvéért! Hirtelen még a stílusa is megváltozott. A Szent Márk téren vagyok. Közlik velem, hogy itt van (Marseille mester fogadójában). Miri karjába kapaszkodva alig bírtam idáig elvánszorogni; rohanok, repülök! A karjába vetem magam: - Kérje Istent, hogy ugyanúgy szeressem, mint rég! Két nap hármasban. Tökéletesen őszintén viselkedünk e roppant kényes helyzetben. Vissza akar vonulni, hogy várjon, mert nem érzi magát méltónak hozzám... Kétségbeesetten belecsimpaszkodom. Borzasztóan lehűlt az idő, éjjel havazott is. Arra ébredek, hogy mindent belep a hó. Mégis rászánjuk magunkat, és útnak indulunk. A hetedik égből zuhanok alá, hallva, hogyan beszél bécsi tartózkodásáról. Címert találtak neki (neki, a köztársaságpártinak, aki egy nagyvilági hölggyel él együtt). Gyengesége. Hősiesen epekedett utánam. A nők valósággal a nyakába ugrottak. Botlásait még csak nem is szégyenli - filozofikus magaslatról tárgyalja. Kényszerűségeket emleget - és nekem semmiben nem ad igazat. Öltözete elegáns, állandóan fejedelmi személyekről beszél, és titokban élvezi Don Juan-i életét. Egy nap sértőn az arcába vágom: - Jöttment Don Juan! - Minden asszonyi, arisztokratikus és republikánus büszkeségemet össze kell szednem, hogy felülről nézhessek rá. De azért a barátságos klímának, ifjú korunknak, a szenvedélyesen szeretett művészet varázsának még köszönhettünk néhány szép napot. Új kapocs, egy csodálatosan szép gyermek is összekötött bennünket. Ám hamarosan a Genfiben hagyott koraérett gyermek lett az oka elválásunknak (elválás volt, nem szakítás). Játszva gyűjtötte az aranyakat, és az árvízkárosultaknak juttatta.4 Ráébredt, hogy két év alatt egész vagyont kereshetne — persze nem magának, hanem Blandine-nek, gyönyörű gyermekünknek. Egyébként nekem is újra valamilyen pozíciót kellene betöltenem a társadalomban; túl sokat szenvedek; újra találkoznom kellene lányommal, családommal, a régi környezetemmel; 833
