Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 9. szám - Határ Győző: Életút 3.
a St. George Street-i palotácskában mindig barátságos csönd honolt. Nemcsak hogy nem keveredtem bele „visszavonásaikba”, hogy annak „tüze közt megállják”, de veszekedéseiknek még csak a szele sem legyintett meg. Pedig sűrűn közöltek s még rovatot is indítottam „Költők a korfordulón” címmel, a modern franciák, angolok megismertetésére, kis életrajzzal s egy-két át- költött verssel, ízelítőül. Ha nem győztem, mások folytatták. Teljesen igazad van, nagyon szerettem a rádiót, szerettem a rádiósmunkát s szerettem ott lenni: nagyon szép nők, művelt férfiak, az angol civilizáció színe-java - én legalábbis akkor úgy láttam és nem adtam hitelt a rosszindulatú pletykáknak, hogy a rádió Külföldi Szolgálata, a „Bush House” az, ahová a Fleet Street, a sajtónegyed a maga selejtes újságíróit besepri; aminthogy nálam jó ideig süket fülekre talált az a mendemonda, hogy a Broadcasting House-ban (az „igazi” angol rádió székházában) „lepratelepnek” csúfolják a Bush House intézményét s nem is adtam hitelt mindaddig, amíg egyszer, nagy sokára, fel nem fedeztem, hogy titokban „leprásnak” néznek. Hogy mi volt a viszony a befogadó ország pedigrés társadalma és a befogadott szegény flótások között, arról némi fogalmat alkothatsz, ha elolvasod AZ ÉJSZAKA MŰSZAKA című kisregényemet (ANGELIKA KERTJE, 407 o.). KL „Szép nők1?” Mi dolgod volt neked a szép nőkkel...?! Kihívó kérdésed arany-domborművű fényes pajzsomról lepattan. Még ha hivatalosan érintkezel is velük, akkor is, akár a könyvtárban, akár a lemeztárban, akár a sajtókivágások depozitóriumában. Éltársalogsz, összeismerkedsz, kávézol velük. Jóleső érzés. Amilyen visszatetsző, pl. ha a népes Orosz Osztályon akad dolgod vagy melléjük találsz ülni az étkezőben. Már mintha elmondtam volna: amilyen hercegnő módra mozognak s nem is mennek, inkább ellejtenek előtted és bájtáncot járnak a szép magas orosz lányok! Az ám, de vesztedre érted a nyelvüket: mert amit beszélnek és ahogy beszélnek rólad, az lesújtó. Napokra a betege leszel. A legvadabb vad nacionalizmusnak és a szovjetellenességnek olyan keveréke ez, ami azért végső soron mégiscsak a szovjet tankhadosztályoknak szurkol. El tudom képzelni, mennyire ki nem állhatták a forradalom napjaiban a „kekeckedő” magyarokat, akik nem férnek a bőrükbe és ki akarnak törni a Birodalomból; hogy milyen fogcsikorgatva fordíthatták-és olvashatták mikrofonba a szovjetellenes központi kommentárokat. Igaz, volt úgy, hogy magam is behúzott nyakkal mentem el a Szlovák Osztály ajtaja mellett, ahol hivatalból gyűlölték a magyarokat s kivált az a kolléga, akivel gyakorta kerültük a témát, pedig magyar beszéde alapján színmagyamak vélhetted volna: legszívesebben, mint a cápa, keresztben falta volna fel a magyart - a magyar imperializmust, a magyar hegemóniát... S most még vedd hozzá az arabokat, a négereket, a kínaiakat, akik rólunk alig-alig hallottak s jobbára azt se tudták, hogy a térképen merre keressenek...! KL Gondolom, ilyenkor visszamenekültél a magad osztályára - Minden „osztály” egy-egy gettó. Az anyanyelv falain belül biztonságban érzi magát az ember. A magyar osztályon, míg R. Ferenc állt az élén, aki talpig úriember volt - áldott béke honolt; még csak súrlódásokra sem emlékszem - egészen 1976-ig, amikor engem is utolért a nemezis. Nemhiába nevezi Reverdy az embert „önmagaszelídítette vadállatnak” - l’homme est une béte 815
