Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 9. szám - Határ Győző: Életút 3.

féroce par elle-méme apprivoisée... Félő, hogy itt, ebben nem tudsz követni s magam is gátlásokkal küzdők, mondjam-e, ne mondjam —

KL Már miért ne mondanád? Már volt előtted önéletrajzíró, az Vallomásaival oly tisztán akart állni a feltámadás angyala előtt, hogy meztelenebb már nem is lehetne Tudod, a társadalmakban, rétegről rétegre, mindig van valami játékos elem, ami a kiválasztás, a feljebblépés/előléptetés szelektora-és szűrője gyanánt működik s egyúttal hogynemondjam a hasonszőrűség mértéke és az Arra- Érdemesség értékskálája is. Vannak konszernek, ahol golfoznak; a golf hozza össze őket; a golfpartnerek egymást nyomják előre, mint valami titkos szabadkőműves konfraternitás, és egymást nevezgetik ki. Vannak érdekeltségek, ahol a teniszpartnerek töltögetik be az igazgatói székeket. Vannak korporációk, ahol lovaspólóznak; vagy whisteznek, bridzselnek; vannak közületek, ahol a szürkeagárversenyekért bolondulnak és az agarászok kerekednek felül- ők jelölik ki az elnököt. Nálunk a rádiónál, a Magyar Osztályon a szelektor, ill. a szűrő - a viccmondás volt. A viccfenomén volt a császár; s minél pestiesebb volt a vicc és mennél inkább szaglott róla a pesti aszfaltkivirágzás, annál nagyobb sikere volt (és annál nagyobb kineveztetési potenciálja, előmenetelnél). Mármost töredelmes szívvel be kell vallanom, hogy a vicckultuszt kevésre értékelem, a vicc humortartalmi maligáját az én mérőm alig mutatja; s most az „elviccelés” lélektani védekező mechanizmusát figyelmen kívül hagyva, azt kell mondanom, hogy a pesti vicc „humora” csillagászati távolságban - és mélyen alatta van a pantagrueli humornak (ehhez képest már- már nem is humor). Csé is mélységesen ódzkodott tőle, de idegenkedését legyőzte gazsuláló természete: kényszeredettségét leküzdve, „szívesen” csatlakozott a viccmesélőkhöz és a csattanót udvariasan megkacagta. Nekem mindez nehezemre esett. Joggal kérdezhetnéd, hogy mi az ördög ütött belém-s mi bajom van: nincs humorérzékem? Nem, pajtikám; más az én bajom. A Mennyei Röntgenszem, aki a szíveknek és a veséknek a vizsgálója - egy csipetnyit belém ojtott belelátó tudományából ösztöneimbe s én még akkor is szimatolom rajta a vérszagra gyűlő vadállat szagát, amikor — Reverdyvel- már teljes-tökéletesen megszelídítette önmagát. Tudom, hogy az ilyen játékos elem, amilyen a viccmondás/tréfacsinálás, mikor fordul veszedelmesen komolyra s mikor lesz a röhögtető „stikliből” - kollektív lélektani lincselés. Ezért vannak gátlásaim. Mert utóbb tanúja voltam, hogy légynek sem ártó, szeretetreméltó kollégámat, Teles Pétert, mint kergette a végső kétségbeesésbe, az állásvesztésbe, majd az öngyilkosságba az ártatlannak induló „stik- li”, melynek értelmi szerzője az egyik notórius viccmesélő, veleörvendező „kibice” szénior társunk volt (ki azóta már párává oszlott a felhőtlen halhatatlanság festett egében). Hogy mint denunciálták a főnöknél hajnalban elkövetett „rossz fordításait”, és mint kifogásolta „magyartalanságait” az, aki - ha a magam mértékével megvakarom - jottányival sem volt kevésbé magyartalan. Nehéz szívvel adom kezedbe ezt a titkomat, belelátó képességemet- nem az emberekbe, ó nem: hanem ártatlan „heccnek” induló játékaiba a nyálacsorrantó vadállatnak, amely egy ponton túl feltartóztathatatlanul a kollektív lincselésbe torkollik és ha szellemszemekkel láthatnád statisztikáit, elhűlnél, hogy a Vicces Embereknek mennyi halálos áldozata van. Verseimben is, nem egyszer, hangot adtam ily értelmű titkos látásaimnak, neveletlen816