Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 9. szám - Határ Győző: Életút 3.

kiosztották, hogy ő várja a portán, fogadja és vigye le az alagsori stúdiók egyikébe - majd vágassa meg, és a kész szalagot klenódiumként helyezze el az osztály szalagtárába. Csak a nálam is öregebbek fognak emlékezni rá: magyarul ugyan, de kísértet-nyelven beszélt, a húszas évek prókátoros fa- ramusziságával és a latinos szórendet hanyagul és következetesen végigvive; mégis, a nagy mindazáltaliságban és a tengersok „dacára” dacára - impresszív jelenség volt - és maradt az éteren. Még nála is többet bakizott Iványi-Grün- wald Béla, a történész — az ő dolga egy-egy döntő fordulat történelmi távlatba helyezése volt, és noha stílusa szürkécske volt és magyartalan, mégis, magvas mondanivalóján rajta volt a szaktörténész kézjegye.

KL Ahogy így elbeszélésedből kibontakozik, tarka társaság lehetett az, az angol rádiónál Igen, roppantul tarka, de homogén; egyik-másik regényalaknak is beillő: akár az a fiatal kolléga (KI), aki kiugrott protestáns papnövendék létére elég messze sodródott a teológiától, a szakszervezeti mozgalmak szélbalos oldalára; fél lába egy gondolatnyit rövidebbre sikerült, ezt magas sarokkal, egyéb sérelmeit csendes, de perzisztens cselszövéssel kompenzálta; ártatlan képéről ki sem gondolta volna, hogy a mindenütt működő titkos MM-nek (a „Magyar Maffiának”) az oszlopos tagja. Majd még megtapasztalhatod, ahol történetünk elsátánosodik s olyik elsompolygó statisztáról, olyik légynek-sem-ártó kabinetfiguráról kiderül, hogy csínytevései, szeszélyei, akarva-akaratlan, egy ponton túl visszahozhatatlanul - üzelmekké fajulnak s hogy e csehovi tragikomédiáknak halálos áldozatuk is lehet, mely hogy a leikükön szárad, nem is álmodják. Aminthogy ilyen, regényalaknak beillő, hányatott életű öreg műsorsegéd volt KP is, aki fiatal korában az Athenaeumban joggya- kornokoskodott, itt látta meg bálványát, Karinthyt, akinek emlékét határtalan rajongással övezte — bár műveire Angliában alig emlékezett s a magyar irodalomból amúgy is, már semmit sem ismert. A világháborút amerikai katonaként harcolta végig s diadalmámorban a szaladó éveket Londonban töltögetve, elfelejtett hazamenni; így azután szívében makulátlanul őrizte meg azt a Titkos Értelmű Rózsát, ami neki zsenge ifjúságának szerelme — a szocializmus, a Szélbal volt. Alkalmasint már azt sem értette, mit piszká- lódnak Sztálin múltján, aki pedig oly Derék Szövetségesünknek bizonyult. A magyar forradalom készületlenül érte s lelkileg elgázolta — noha ennek nem adta jelét és evezett a rádió gályapadjain, mintha mi sem történt volna. Alapjában véve passzív, befele élő, kedves ember volt és híven betöltötte azt a szerepet, amit szerencsétlen sorsalkata ráosztott; és szívesen elüldögélt velem a kantinban, csak hogy bálványáról, Karinthyról elmondhassa anekdotáit. Egy ízben, ebéd után, az osztály valamelyik üres szobájában egyedül találtam és melléülve, már nem tudom milyen a propos-ból, elkezdtem 56-ról mesélni. Az ávósok sortüzéről a Parlament téren; a tömeggyilkosságokról; a november 4-i lerohanásról; a szovjet rohamlövegek szadista városrombolásáról, a lerobbantott palotasorokról; a 40 000 halottról. Túlságosan élénken ecsetelhettem, a szemtanú élményszerűségével - mert KP nem bírta tovább. Sírva fakadt, megölelt és ölelgetve kérlelni kezdett:- Elhiszem! Mindent elhiszek, hiszen ha nem láttad volna, nem mondanád és tudom, hogy így volt. De nagyon kérlek, Győzőkém: ne mondd tovább! Ez az egy álmom volt gyermekségem óta, a szocializmus volt a hit800