Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 8. szám - Lagzi István: Közép-Kelet-Európa Jalta utáni esztendői

nem fog határaink előtt megtorpanni.” Nem is történt megtorpanás. A polgári ellenzékkel való leszámolásra 1948 februárjában került sor. Jan Masaryk külügyminiszter március 10-én, szolgálati lakásának ablakából kiesve halálos sérülést szenvedett, Benes köztársasági elnök szeptember 3-án bekövetkezett haláláig háziőrizetbe került. A hatalmat — a szovjetek bizalmát minden tekintetben élvező - Klement Gottwald és környezete szerezte meg. Masaryk halála előtti levelében rezignáltan állapította meg: „Magam nemzetközi konferenciákon támogattam a Szovjetuniót. Hittem abban, hogy a Szovjetunió szentesíti majd Csehszlovákia függetlenségét. Ez volt az én nagy tévedésem”.

Az 1947-es események lényege a Marshall-terwel kapcsolatos szovjet állásfoglalásból érthető meg. Az Európa háború utáni újjáépítésére felajánlott segítség gyakorlatilag minden „Ázsiától nyugatra lévő” országnak rendelkezésére állt. A szovjet kormány nyomására Finnország, Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország, Jugoszlávia, Románia, Bulgária és Albánia úgy „döntött”, hogy nem veszi igénybe a felkínált segítséget. Sztálin szerint „a Marshall-tervben való részvétel ellenséges lépés lenne, mert a terv csupán amerikai összeesküvés abból a célból, hogy a Szovjetuniót elszigeteljék”. A Marshall-terv elutasításával Európa akarva-akaratlanul hosszú évtizedekre két tömbre szakadt. Hivatalos szovjet kormányvélemény szerint hathatós szovjet segítséggel „Kelet- és Délkelet-Európa népei sikerrel hárították el az amerikai imperializmus gazdasági expanzióját”. A szovjet érdekszférába került országok kommunista pártjainak a Szklarska Poremba helységben 1947. szeptember 22-én (a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája megalakítása céljából összehívott titkos értekezleten) új és konkrét utasításokat adtak: le kell számolni az okvetetlenkedő jobboldallal, az „amerikai ügynökökkel”, fel kell adni a parlamentarizmussal kapcsolatos illúziókat, „a megszerzett pozíciókat ki kell építeni ... mindenütt offenzívába kell lendülni”. Az offenzíva következményei közismertek.

Churchill 1945. május 12-én papírra vetett, aggodalmakkal tűzdelt sorai („mélységesen nyugtalanít, hogy az oroszok elferdítik a jaltai döntéseket, nyugtalanít a Lengyelországgal kapcsolatos magatartásuk, az az elsöprő befolyás, amelyre Görögország kivételével a Balkánon szert tettek, nyugtalanít, hogy Bécsben is nehézségeket támasztanak, hogy az általuk ellenőrzött, vagy megszállt területeken megjelenik az orosz hatalom, miközben oly sok más országban kommunista mesterkedés folyik [...] Vasfüggöny ereszkedett le arcvonalunk mentén. Hogy mögötte mi történik, arról mit sem tudunk. Nem lehet kétséges, hogy a Lübeck-Trieszt-Korfu vonaltól keletre eső térségek csakhamar a kezükre kerülnek”) 1947 második felében tényékké váltak.

Zbigniew Brzezihski a közép-kelet-európai országok lehetőségeit elemezve találóan állapította meg, a „Szovjetunió maximális elképzelései akkor öltöttek igazán testet, amikor kiderült, hogy a Nyugat alapjában véve nem érdekelt Kelet-Európábán”'. Jam Masaryk csehszlovák külügyminiszter hasonlóképpen fogalmazott. „Az angolszászok messze vannak, fáradtak, és a béke megtartása érdekében készek minden engedményre. Az oroszok közel vannak ... és céljuk eléréséhez mindenre eltökélték magukat.”

(A következmények.) Az első világháború végétől újra független három balti köztársaság - Észtország, Lettország és Litvánia -, valamint Kelet-Poroszország került le Európa térképéről. Lengyelország és Finnország keleti fele, Kárpátalja, Besszarábia és Észak-Bukovina tűnt el a szovjet birodalom határai mögött. Siegfried Kogelfranz megfogalmazásában mintegy 25 millió ember és közel félmillió négyzetkilométer csatlakozott a Szovjetunióhoz. A formálisan önálló államokban (Lengyelország, Csehszlovákia, Románia, Bulgária, Albánia, Magyarország) több mint egymillió négyzetkilométernyi területen élő további százmillió ember kényszerült Moszkva védnöksége alá, érdekeik pedig Moszkva érdekeinek rendelődtek alá; kormányaikat és pártvezéreiket ettől fogva a Kreml nevezte kis és bocsájtotta ei

Kétségtelen tény, hogy a jaltai konferencián az angolszász nagyhatalmak semmivel sem igazolható, indokolatlan nagyvonalúsággal vették tudomásul a szovjet igé75ö