Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 8. szám - Pusztai János: Önéletrajz (próza)
zőgazdasági rovatának vezetője. Helyettesével, Sepa Józseffel közösen ült meg egy máramarosi borzderes bikát. A repülő gulya szélén, „peremén” köröztek, afféle Szatumusz-gyűrűt alakítottak; roppant élvezték helyzetüket. Az öklelő fejtartású-fejhordozású orosz tanár-mezőgazdász szavai nem jutottak el a repülő gulya középpontjában hetvenkedő, fenekedő Lufa? Octavian- hoz, ezért (elvégre, költő volt) versbe rántotta, tömörítette, gyömöszölte, „csö- möszölte” követelését: O, pártom, te igazságos, / bűnhődjön meg Pászkán János! / Költhetek rád időt, rímet, / csak utálja verseimet! Sepa József (Szepá Joszif) főnöke mögött, a bika farán kuporgott. Gratulálok, Vajdám, / lakat vagy a Pajtán; / acélos szerkezet, / mint a pártszervezet!, lelkendezett suttogva. „Azért evvel a forró fejű Pusztai Jánossal sem kell összerúgni a patkót. A szerencse forgandó. Hol talp, hol kerék. Ne szólj szám, nem fáj fejem.” Szepá Joszif megalkuvó gondolatai indázásnak, buijánzásnak kezdtek indulni, de feleslegesen, mert János húszperces gyaloglás után megérkezett a Báimáreanaba. (Valamikor: Cloaca, majd Ferometal.) Kiderült: vesznek fel lakatosokat. írjon kérvényt és adja be a titkárságra. Kiengesztelődve, megkönnyebbülve került vissza az utcára. Gondolta, ha már úgyis erre „csámborog”, bekanyarodik a Hatvanba, lássa, mit csinál, hogy van az ő Mátis Béla barátja, az ólommérgezéssel betegállományba küldött „munkáslevelező”? Mátis persze, az állam számára nevelt tyúkokat és nyulakat „tojtorozta”. Jánosnak szűnni nem akaró, felesleges hangoskodások közepette az ujjain kiszámolta, mekkora jövedelemre számíthat ezerkilencszázhatvannégyben, azután bejelentette: nyolcszáz oldalt gépelt „legújabb” regényéből. Mihelyt elkészült, átadja, olvassa el, okuljon belőle. Azt se bánja, ha belejavít; több szem többet lát. Elkeserítő, trombitálta, hogy a „romániai magyar irodalomból” teljességgel hiányzik a detektívregény. 0 most pótolja. Pótold, hé- kás, biztatta János, szemesnek áll a világ. Aki mer, az nyer. Béla harákolt, ugráltatta borostás ádámcsutkáját, vertfalú háza végébe sietett, köpött, az orrát fújogatta. Erőlködéstől könnyes szemmel jött elő. Gyűrött levélborítékot szorongatott a markában. Brassóban adták fel, magyarázkodott. Fenyegetnek. Az a bajuk, hogy Kolozsváron egy társaságban bírálni mertem Majtényi Erik pártverseit. János nézegette a postai pecséteket. A durva, szálkás, zöld színű „kópertán” csupán a nagybányai bélyegzőt volt képes azonosítani. A brassói sehogy sem akart mutatkozni, de hát Istenem... „Az akadékoskodás, szőr- szálhasogatás nem méltó hozzám.” Bizalomkeltően mosolygott Mátisra. 5. Ezerkilencszázhatvannégy októberében, a kirúgását követő, többnyire borús, csapadékos napokban János véglegesen felismerte: prózaírásra termett. Miután reggelenként szeretett felesége, a türelmetlen, házsártos, a kákán is szakadatlanul csomót kereső, emiatt aztán rendszerint időhiánnyal küszködő Ica és kisfia, a szép, okos, egészséges, örvendetesen cseperedő Attila kézen fogva, viszonylagos békében, esetleg egymás mögött, durcás libasorban, könnyed, mégis légkörmérgező csihéskedések közepette elhagyták a lakást, szobájuk asztalához telepedett. Karcolaton, novellán, elbeszélésen, regényen törte a fejét. Akár befogott, oktondi vad ketrece rácsozata mentén, úgy ro707
