Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 8. szám - Pusztai János: Önéletrajz (próza)

hangáit ő élete, emlékezete átléphetetlen határain belül. Sóváran szomjúhozta a szabadságot. Ezúttal természetesen: az alkotás szabadságát. Gördülékenyen, szemléletesen, érdekfeszítően, mellbevágóan, újszerűén előadható történetekre, a kitapinthatóságig, a megszólalásig pontosan ábrázolható, ízig- vérig magyar szereplőkre, hősökre vadászott. Harminc évét olykor harminc alföldi (mit mondjon: nagyréti) kaszáló-csíknak látta; lustán, elpilledten, de nincs kizárva: alamuszin pezsegtek holmi szocialista realizmusnak nevezett délibábban. Ebben az egyenletesen csillogó, elandalító, álmosító környezetben nem léteztek botlasztó, kaszatörő honcsokok, nem szúrtak a szúrókák, a szederindák, a szamártövisek, nem csíptek a bogarak, ugyanakkor kellemesen édes volt a kígyóhagyma, a csorbóka, a farkasalma, a keserű lapu, a keserű szájíz. Tökéletesen igaza van Icának: amilyen meggondolatlan, és pláne, érzéketlen, nem elég, hogy verekedésbe bocsájtkozik a bukaresti gyorsvonaton, de még Szász Jánoshoz is ellátogat; mutogatja magát sült padlizsánná öklözött ábrázatával. Ahelyett, hogy szégyenében a föld fenekére süllyedne! A csupa szakáll Szász János falatnyi, becsben tartott, csupán mezítláb „használható” garzonjában ott ült a szinte kopaszra nyírt, barna, nagy fejű köl- tőnő-feleség, Anemone Latzina. János már látott néhány németből magyarított verselményét. Nyúlfarknyiak voltak, esetenként egyszótagos sorokkal. Vlagyimir Majakovszkijtól és annak hálás, alázatos tanítványától, Majtényi Eriktől eltérően, Anemone Latzina nem kedvelte a széles, merészen felfelé tartó verssor-grádicsokat, megelégedett a féltéglákként, macskakövekként latyakba, sárba, láb (olvasóláb) alá pottyantható, dobálható szótag-sorokkal, elvégre az arra érdemesek leleményesen egyensúlyozva azokon is eljuthatnak a „romániai német költészet” forrásaihoz, kútjaihoz. A buzgó, bugyborékoló forrásokhoz, a bővizű kutakhoz! Abervájsz, ahogy Illés János első világháborús veterán mondaná. Ez Pusztai János, mutatta be Szász értelmes arcú, barna szemű élete páijának. Anemone nem állt fel megkopott lakkozású tonet székéről, csak biccentett. Hirtelen felbukkanó vendégek jelenlétében „mutatkozó” svábbogarat nem nézhetett volna szörnyülködőbb érdeklődéssel, mint a megpecsételt, megpocsékolt Jánost. Szász feszengve elhadarta: a Májusi eső című verseskönyv ügyében még nem Járt el”. A könyvek kiadása hosszadalmas, „embertpróbáló” feladat. Majd. Legyen türelemmel. Hát persze, szólt János. Elnézést kért a „szokatlan” megjelenésért. Nem tesz semmit, így Szász, ha jó író válik belőled, majd megírod. János távozott. Örült, hogy újra a szabadban téblábolhat. ,A költőséget többé nem erőltetem.” Ebben maradt. A verekedés és állásvesztés miatt kegyetlen lelkifurdalás kínozta. Valahogy: hullámokban csapott rá, árasztotta el, fuldokoltatta. Éjszakai tü- nyölődéseit is befolyásolta. Valakik új munkahelyén, a Báimáreana (tükör- fordításban: Nagybányai) helyiipari vállalatnál nem és nem akarták befogadni. Lépten-nyomon kizárták abból az álombéli, sötét, dohos, gépolajtól, kenőcstől ragacsos lakatosműhelyből, amelyben dolgozott. Leghevesebb ellenségét Kotecz Jóskának hívták. Még a zazari bányaüzemből ismerte, inaskorából. Jó fiúcska volt, erzsébetbányai születésű, tisztelettudó, itt meg nyomta belülről az ajtót és lihegve riasztgatta: Coki, mars! Coki, mars! János savanykás képet vágott; mikkel bíbelődik!, aztán sebes körmölésbe fogott. Órákig körmölt. Délfelé rájött: egészen használható elbeszélésvázlat került ki ceruzája alól. Mindjárt címet is adott neki: Nyitva van az aranykapu.

708