Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 8. szám - Pusztai János: Önéletrajz (próza)

közben, jóformán a levegőben. Csokotyisán Károllyal együtt járt Szatmáron a kettes számú, vegyes fémipari szakiskolába, mindközönségesen: a „Mixtá”- ba, és meglehet, ugyanabba az osztályba. A sudár, jó megjelenésű, „fejlődő- képes IMSZ-tag” Csokotyisán Károlyra kedvvel emlékezett, mert „szervező- képességgel megáldott aktivista társait” az iskola Ifjúmunkás Szervezetében folyton, kötelességszerűen, olykor egyenesen tolakodóan a helyes, a szép magyar beszédre okítgatta. Vastag, tanulságos, látókörbővítő szovjet és magyar regényekről volt tudomása. Mihail Solohov Csendes Donjáról meg Aczél Tamás A szabadság árnyékában című könyvéről, például. A Csendes Dontól el volt „ájulva”. „Nem egyéb.” Ce e, haver? (Mi van...?) - kérdezte Csokotyisán Károly, esetleg inkább már: Ciocoti$an Carol, úriasabban: Carol Ciocoti$an egyszerre a mélyből és a magasból. Mit máj keresel minálunk, ahol a madár se jár? (mai = még). Villany-hegesztőpisztolyt és nyeles, sötétüveg-betétes, keménypapír-védőmaszkot tartott a kezében. Fatalpú szolgálati, vagyis munkavédelmi bakancsot, perzselésfoltos bőr lábfej- és lábszárvédőt, valamint pléhmerev bőrkötényt viselt. „Román” szamurájnak, netalán: kamikádzénak látszott. Csoportvezető, (séf de echipä), adta a János tudtára. Fémiparista korszakukra fintorogva legyintgetett: Vai, (jaj), hun van a mán! Tizenkét éve abszolváltunk, végeztünk. Azóta sok víz lefolyt a Szamoson, a Láposon, a Zazaron. Abbion, apám, bólogatott „malagambistás hányavetiséggel” János, azóta ló döglött, hám ürült, akkoriban még a kő is lágy volt, elrepült fölöttünk az idő, fejünket belepte a dér, „galambőszek” lettünk.” „Állj elő, vén Márkus!, vedd le a süveget, / Hadd süsse a napfény galambősz fejedet;” (Arany János: A hamis tanú). Látta: ez az idézet immár „falra hányt borsó”. Sietett hát Dajcs-Dancshoz, el ne szalassza. „Valószínűleg sváb. Lehet, magyarul is megszólíthatom.” Keskeny, raktárszerű, szemetes, túlfűtött, tömény bagószagú helyiségben bukkant rá. Alacsony volt, vöröses lapóttyaarcú, vizenyős-kék szemű. Lehetett vagy negyvenéves. Ormótlan, nagyhengerű írógépnél kotló, szalmaszőke, melles-faros fehércseléd, a titkárnője kiadós szöszgöngyöleg- kontyában a hajtűket rendezgette. Néhány hajtűt szólőzsíros, pengevékony ajkai között billegtetett. János önkéntelenül is szerénykedő megjelenése fikarcnyit sem zavarta. Végighallgatta mondókáját, majd felszólította: Jöjjön vissza egy hét múlva. Finoman kituszkolta az ajtón. Odabenn, az írógép előtt a csatakanca messzehangzóan felnyerített. János hökkenten fülelt, és miközben úgy döntött, lemond a tartományi építkezési trösztről, helyette a vásártér közelében, a kenyérgyár tőszomszédságában található helyiipari vállalatnál próbál kenyérbe esni, azon morfondírozott: „írói látásmódja” nem valósághű. Mind Csokotyisán csoportvezető, mind Dajcs-Dancs főmester esetében elvetette a sulykot, átlépte a határt; kifigurázta őket. Méghogy a valamikor ügyes, mozgékony, felvilágosult, a művelődésre fogékony Csokotyisán bugyuta, ügyefogyott, „bedugult” személyiség, és renegát magyar! Méghogy Dajcs-Dancs „vöröses lapóttyaképű, vizenyős-kék szemű, szőlőzsírt használó, pengevékony ajkú”, aki munkajdőben a titkárnője kontyával foglalatoskodik! Az ilyen „reakciós ferdítésekért” a szocializmusban bíróság elé idézhetik az írót. Idézzék is, adjanak a pofájára, kapják le a tíz körméről, tanítsák meg kesztyűbe dudálni, húzzák rá a vizes lepedőt! Tov. Lu£a$, (Lu£a$ elv.), nekem az a véleményem, hogy nevezett Pusztaira, amiért nem kommunista, rá kell húzni a vizes lepedőt! - harsogta Vajda Ferenc, a Bányavidéki Fáklya me706